Néppárt () az illír mozgalom és a horvát nemzeti újjászületés eszméiből kinőtt horvát politikai párt volt a Habsburg Birodalomban. A párt 1841-től, főként a Horvát-Szlavón Királyságon belül működött egészen 1906-ban történt feloszlásáig. Ez volt az első modern horvát politikai párt, amelyet 1841-ben Illír Párt néven alapítottak, majd az illír név 1843-as betiltása után Néppártként működött. A pártot Ljudevit Gaj, Ivan Kukuljević Sakcinski és Ivan Mažuranić indította el azzal a céllal, hogy a horvátok lakta országok egyesítéséért, a horvát nyelv hivatalos nyelvként való bevezetéséért, valamint a horvát nemzeti érdekek általános védelméért, különösen a magyarosítási politika ellen küzdjenek. A párt már 1841-ben többségben volt a horvát parlamentben, de 1851-től 1860-ig be volt tiltva.http://proleksis.lzmk.hr/56489/ Opća i nacionalna enciklopedija
1861-ben Josip Juraj Strossmayer, Franjo Rački és Ivan Mažuranić vezetésével működését helyreállították, de 1862-ben a Független Néppárt (Samostalna narodna stranka) – független Horvátországot követelve (feltételesen vagy feltétel nélkül), és ellenezve az Unionista Párttal (magyarónokkal) való koalíciót – kivált belőle. A Néppárt később elfogadta a horvát-magyar rendezést (1868) is. Amikor a Néppárt 1871-ben megnyerte a választást, törvénytelennek nyilvánította a kiegyezést. A vezetők közül Ivan Mažuranić bánon kívül kiemelkedett Matija Mrazović, aki 1880-ban a párt opportunizmusa (megalkuvása) miatt megalapította a Független Néppártot (Neovisna narodna stranka) – ekkor nevezte Ante Starčević a párt tisztviselőit magyaróloknak (mađarolci). Ezután a párt fokozatosan elvesztette jelentőségét. 1905-ben csatlakozott a horvát-szerb koalícióhoz, majd az 1906-os választási vereséget követően feloszlott.
Története Az illír mozgalom hatása Az illír mozgalom már a kezdetekkor, 1835-től ellenállást váltott ki a horvát nemesség egy részéről, amely nem fogadta el az illír eszméket, de a bécsi centralizmus ellen a magyar nemességhez szorosan kapcsolódó, szűkebb érdekeit hangsúlyozta. Ezért az ő kezdeményezésükre 1841-ben megalakult a Horvát–Magyar Párt (Horvatsko-Vugerska stranka), amelynek támogatóit az illírek gúnyosan magyarónoknak nevezték. A délszláv irodalomban a “magyaronokat” azzal vádolták, hogy nem volt bennük nemzeti öntudat, amíg az illírek “erős szláv érzelmükkel” elősegítették Horvátország önállósodását. Pedig az igazság éppen ellenkező: a magyaronoknak igenis tudatában állt horvát nemzetiségük és a magyar-horvát államközösség fennmaradásának szükségessége. Horvát-Magyar Pártot egy testvérpár, Rauch Levin és György (Levin, Juraj Rauch) bárók, a túrmezei (Turopolje) kisnemesek ispánja Joszipovics Antal (Antun Josipović), és Erdődy János gróf vezették. Fő támogatóik a konzervatív, magyarbarát arisztokrácia és a túrmezei bocskoros nemesség voltak. A magyar párt megalakulására válaszul az illírek Ljudevit Gaj és Janko Drašković vezetésével megalapították az Illír Néppártot (eredetileg: Narodna Ilirska Partaja), melynek programszerű alapelveit a hívószó tükrözi: „Isten éltesse a magyar alkotmányt, a Horvát Királyságot és az illír nemzetet!” „Da Bog živi konstituciju ugarsku, Kraljevinu Hrvatsku i narodnost ilirsku! – Ljudevit Gaj”
1842-ben mindhárom horvát vármegyében, Zágrábban, Kőrösben és Varasdban az illír párt győzött. A Zágráb vármegyei választásokon nem szavazattöbbséggel, hanem erőszakkal győzték le ellenfeleiket, ezért elveszítették bécsi udvar támogatását. Hamarosan, már 1843. január 11-én, az illírek és a magyarónok közötti fokozódó konfliktusok, valamint az illír eszmék Bosznia-Hercegovinában való terjedésével kapcsolatos panaszok miatt I. Ferdinánd császár és király megtiltotta az illír név használatát. Ezért a pártot ezután egyszerűen Néppártnak (Narodna stranka) nevezték, ahogyan a céljait hirdető újságot is akkoriban „Narodne novine”-nak, híveit pedig „narodnjak”nak hívták. Ljudevit Gajt sok illír hibáztatta a bécsi támogatottság elvesztése miatt, így elvesztette a párt vezetését.
Harc a horvát nyelvért és nemzeti identitásért A Néppárt céljai között szerepelt a horvát nyelv hivatalos használatba vétele, s e tekintetben a legjelentősebb lépés Ivan Kukuljević Sakcinski 1843. május 2-án a horvát parlamentben elmondott beszéde volt. Ezzel újra fellángoltak a magyarokkal való konfliktusok, melyek 1845 júliusában értek el tetőpontjukra, amikor Zágráb vármegye területe helyreállt. Ezután a magyarónok a turopoljei kisnemesek mellé szegődtek a megyegyűlésben, a narodnjákok pedig kisebbségben maradtak. Zágrábban a Szent Márk téren zavargások törtek ki, a hadsereggel való összecsapásban 13-an haltak meg, 27-en pedig – főként nacionalisták (júliusi áldozatok) – megsebesültek.
Az 1848-as magyarországi forradalmi eseményeket közvetlenül megelőző időszakban a néppárti képviselők birtokolták a horvát parlament többségét. Ez volt az utolsó horvát rendi országgyűlés. A magyarokkal való konfliktus során a szábor úgy döntött, hogy visszaadja Horvátország független kormányát, amelyről Horvátország még 1790-ben lemondott. Ezen kívül ez az országgyűlés követelte az összes horvátlakta ország egyesítését, a Magyarországtól való egyházi függetlenség megvalósulását, valamint a Zágrábi egyházmegye érsekségi rangra emelését. A politikai nyomás hatására az amúgy a magyarónok felé hajló Haller bán lemondott, és báni helytartóként a narodnikokhoz hajló Haulik György püspök vette át a hatalmat. Ennek a parlamentnek az egyik döntése volt, hogy a horvát nyelvet a korábbi latin helyett „diplomáciai és hivatalos” nyelvként vezették be Horvátországban. Ezt a döntést 1847. október 23-án hozták meg. Ezzel a narodnikok által uralt Szábor tulajdonképpen elérte a horvát nemzeti ébredés céljait.
A Habsburg Birodalom más részein lezajlott forradalmi eseményeket követően a zágrábi Opatička utcai Illír-teremben összehívott nagy nemzetgyűlésen a narodnikok Kukuljević és Ambroz Vranyczány vezetésével 30 pontban mutatták be a „nép követeléseit”. Egyebek mellett követelték, hogy Josip Jelačićot, az első bán ezred akkori parancsnokát nevezzék horvát bánnak. Ő viszont kinevezése után azonnal megtiltotta, hogy másoktól parancsokat kapjon, megszakítva ezzel a kapcsolatot a Magyar Királysággal. Jelačić 1848. május 19-re a Horvát és Szlavóniai Királyság területére, amely immár a katonai határőrvidék területét is magában foglalta kiírta az új horvát parlament megválasztását. Ez volt az első népképviseleti horvát országgyűlés, amely június 5-én ült össze. Ebben ismét óriási többségben voltak a narodnikok. Ettől a pillanattól kezdve, és különösen azután, hogy Ivan Kukuljević Sakcinski 1850-ben megalapította a Jugoszláv Történészek Társaságát, a Néppártban felerősödött a délszláv eszme, melyet határozottan támogatott a prominens narodnik, Josip Juraj Strossmayer diakovári püspök, aki már 1849-ben azt írta, hogy célja a Jugoszlávia népeinek barátsága, megegyezése és egyesítése volt. A Néppárt nagyrészt elfogadta az osztrák szlavizmust – egy olyan koncepciót, amely magában foglalja a Habsburg Birodalom fenntartását, de a szláv népek szövetségi egységével. Ezt azonban a bécsi udvar először a bachi abszolutizmus bevezetése, majd az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés, az ún. dualizmus által létrejött, a szláv népek feletti német-magyar hegemónia létrehozásával véglegesen elvetette.
Az osztrák-magyar kiegyezés Az 1860. április 15-én Josip Šokčević báni kinevezése ügyében ülésező parlamentben szintén a populisták voltak többségben, köztük kiemelt szerepet játszottak: Josip Juraj Strossmayer, Franjo Rački, Matija Mrazović, Ivan Vončina, Ivan Kukuljević Sakcinski és mások. Abban az osztrák-magyar és horvát-magyar betelepítést megelőző időszakban a narodnikok a Magyarországgal való egyesülést szorgalmazták azzal a feltétellel, hogy Horvátország politikai és kulturális autonómiáját tiszteletben tartják. A másik oldalon a lényegesen gyengébb Unionisták Pártja (magyarónok) állt, amely feltétlen szövetségre törekedett Magyarországgal. A pártot Mirko Bogović és gróf Julije Janković vezette. A parlamentben képviseltette magát az Ante Starčević és Eugen Kvaternik vezette Jogok Pártja is, amely Horvátország függetlenségét szorgalmazta.
Ivan Mažuranić, aki már ekkor látta a magyarokhoz való közeledés veszélyét, 1862-ben megalapította a Független Néppártot (más néven Népi Liberális Pártot), amely az Ausztriával való szorosabb kapcsolatokat szorgalmazta, ami a narodnikok szétválásához vezetett. Mažuranićhoz csatlakozott Haulik érsek támogatásával Kukuljević Sakcinski és Ambroz Vraniczány is. Az 1865-ös választásokon azonban ez a párt súlyos vereséget szenvedett az egyesült populistáktól és unionistáktól. Ez pedig a Monarchia újjászervezése során jelentősen meggyengítette Horvátország helyzetét. A narodnikok nem akartak részt venni a horvát-magyar rendezés megkötésében, ezért Šokčević bán lemondott, helyére az unionista Rauch Levin lépett. A Néppárt vezető szerepet játszott a kiegyezéssel szembeni ellenállásban. Az 1869 májusában megtartott választásokon a Néppártnak 51 képviselője volt tizenhárom unionistával és egy jogpártival szemben. Miután Rauch bán 1870-ben törvényt fogadott el, amely bűncselekménynek nyilvánította a kiegyezés elleni harcot, a Néppárt Sziszek katonai igazgatású részén, amely még mindig a Katonai Határőrvidékhez tartozott, elindította a „Zatočnik” című újságot, amelyben az unionisták ellen támadt. Rauch pert indított, de a petrinyai bíróság elutasította a keresetet, és a bánnak le kellett mondania.
Együttműködés a Jogpárttal és az újabb szakadás 1871 szeptemberében a narodnikok a jogpártiakkal együtt kiadták a Szeptemberi Kiáltványt, amelyben törvénytelennek nyilvánították a kiegyezést. Az 1872-es országgyűlési választáson a kiegyezés revízióját szorgalmazó Néppárt és a Jogok Pártja győzött, és a báni tisztségre megválasztották az első közembert, Ivan Mažuranićot, így a horvát-magyar rendezés legnagyobb ellenfele került hatalomra. Ezt az országgyűlést a következő évben feloszlatták, de a megállapodást felülvizsgálták, és az 1873-as új országgyűlésen ismét Mažuranićot választották meg bánnak. Mažuranićot 1883-ban Pejácsevich László követte a báni poszton, és annak ellenére, hogy ő is narodnik volt, elfogadta az unionista politikát. Hatóságai leállították Horvátország Magyarországgal szembeni függetlenebb helyzetére irányuló törekvését, ehelyett folytatódott a fokozatos magyarosítás (Ante Starčević ezért Pejácsevichet és híveit a Néppárt magyarónjaiként említi). Emiatt ismét szétszakadt a párt: Matija Mrazović huszonhárom parlamenti képviselővel (köztük Franjo Rački, Šime Mazzura, Vojnović és másokIrvin Lukežić: Gjuro Ružić i Šime Mazzura, Sušačka revija br. 58/59. 1880-ban megalapította a Független Néppártot, amelyet Strossmayer is támogatott. Ez a párt az „Obzor” hírlevelében mutatta be a Néppárt a kiegyezés felülvizsgálata előtti korszakából való eredeti alapelveit.
A magyarosítás folytatása és a horvát-szerb koalíció A magyarosítás folytatása népi ellenálláshoz vezetett, amit az osztrák hadsereg beavatkozása elfojtott. 1883-ban Khuen-Héderváry Károlyt nevezték ki bánná, és horvátországi uralmának két évtizede alatt még határozottabban folytatódott a magyarosítás. Az 1884-es, 1887-es, 1892-es, 1897-es és 1901-es országgyűlési választásokon betöltött kormányzása során a választókerületek ügyes manipulálásával és a választójogi törvények megváltoztatásával, amelyekben a szavazati jogot az ingatlan nagysága határozta meg, a Néppárt - a magyarbarát politika fő támasza - szerezte meg a többséget. A Néppárt, mely akkoriban nem volt más, mint Magyarország akaratát végrehajtó párt, azaz kormánypárt lett, és ennek megfelelően a horvát emberek is magyarnak tekintették. Az egyetlen igazi ellenzék akkor a Jogok Pártja volt.