Delphoi (görögül Δελφοί) régészeti terület és modern város Görögországban. Az archaikus időkben a települést a világ közepének tartották és az Apollón tiszteletére emelt szentély-együttes az ókor legnépszerűbb jóshelye volt. Delphoiban találhatjuk az Omphaloszt (ομφαλός) – „a világ köldökét” – és a marmariai tholoszt (azt a fényképek százai által híressé vált kis kerek templomot, amelynek funkcióját a mai napig nem sikerült kideríteni). Itt, az Apollón-templom szívében (hesztia), égett az „isteni fény”: άσβεστος φλόγα – az az örökmécses, amelynek lángját Prométheusz az Olümposzról lopta az embereknek. A plataiai csata után a görögök ebből a szent tűzből vittek új lángot városaikba, életük felvirágoztatására.Burkert 1985, 61, és 84. oldalak Delphoi több mint ezer éven át volt a hellén világ vallási központja, és jelentős hatást gyakorolt a politikai és társadalmi életre is.
Fekvése A település a mitikus Parnasszosz-hegy délnyugati lejtőjén, 570 méteres magasságban fekszik, a Korintoszi-öböl közelében, Kirrha kikötővárostól 15 kilométerre. A Pleisztosz folyó völgyére néző szent terület fölé a Phedriadesz (a ragyogóak) sziklafalai magasodnak. A sziklák között fakad a „tisztaság forrása”, a szent Kasztalia-forrás. A delphoi szentély mesterséges teraszokra épült, és 190×135 méteres területét fal vette körül, amelyen 9 kapu nyílt. A dombra szent út vezetett fel, amely mellett a görög városok által emelt kis templomok – az áldozati ajándékok őrzésére épített kincsesházak álltak. A területet 3000 műalkotás díszítette,Ifjabb Plinius és Pauszaniasz nyomán de napjainkra nagyrészük elpusztult. A terület felső részén állt Apollón temploma, amelynek legrejtettebb helyiségében – az adütonban – tartózkodott a jósnő, Apollón fantasztikus jóstehetséggel megáldott papnője, akinek neve Püthia volt.
Az első szentély bélyegkép|270px|Apollón temploma 270px|bélyegkép|A delphoi szentély stadionjának látképe, ahol a Püthói játékokat tartották
A delphoi jóshely eredete a mükénéi korba, az i. e. 1500 körüli időkre nyúlik vissza. Ekkor még csupán egy egyszerű, babérágakból készített kunyhó állt itt – ami a Föld istennőjének, Gaiának szentelt hely volt. Azért választották éppen ezt a helyet, mert a talaj nyílásaiból kábító hatású vulkáni gázok szivárogtak elő, és az ősi hiedelem szerint a jóserő a Föld méhéből áradt. Delphoi elnevezése kapcsolatba hozható a görög δελφ delph „üreg”, vagy δελφός delphosz „anyaméh” szavakkal, amelyek a földanyára utalnak. A delphoi Földistennő „minden istenek közül az ősjós” megtisztelő nevet viseli.Aiszkhülosz: „Eumeniszek” Később Gaia lányai osztottak jóslatot. Először Themisz, a törvény istennője, őt a Föld másik titánleánya Phoibé, a „ragyogó” Létó anyja váltotta fel, aki pedig unokájának ajándékozta a jóshelyet.
Apollón Apollón Phoibosz, aki nagyanyja nevét is őrzi, már a negyedik jósistenség e helyen. A monda szerint ötnapos korában itt küzdött meg a szörnyű kígyóval, Püthónnal, melynek teste a szent hely földjének erejétől elrohadt. Az ifjú istenség nyilaival megölte Püthónt, aki Gaia gyermeke volt, így tettéért bűnhődnie kellett: kilenc évig gulyásként szolgálta a „kérlelhetetlen” Admétoszt, Pherai királyát. Apollón nevének egyik jelzője a Δελφίνιος Delphinios, vagy Delphinian egyfelől visszautal a földanyára: „the one of the delphus” (egy az anyaméhből). Ám egy másik legenda szerint, miután büntetését letöltötte, delfin alakjában tért vissza győzelme színhelyére, és krétai hajósokat csalogatott magával, akik papként szolgálták őt. A népi etimológia Delphoi nevét ezzel a mítosszal magyarázta, és Homérosz Apollón-himnusza is ezt a történetet dolgozza fel.
I. e. 800 táján emelték itt az első kőtemplomot Apollón tiszteletére. A templom i. e. 548-ban egy tűzeset miatt megrongálódott, ezért átépítették. Oszlopcsarnokkal vették körbe, és a szent terület legfelső részén egy színházat és egy stadiont építettek, ahol négyévente játékokat és költői versenyt rendeztek a Püthia tiszteletére.
A delphoi jósda vallási hagyományai és a legkorábbi szertartások három ókori szerző munkáiból ismerhetők meg: Homérosz Apollón himnusz, Aiszkhülosz Eumeniszek című drámája és Euripidész Iphigenia a tauroszok között című műve.
A hagyomány szerint a jósda bejárata felett volt a szállóigévé vált felirat: Gnóthi szeautón (ógörögül: γνῶθι σεαυτόν) — Ismerd meg önmagadat!
Jóslatok Delphoi az ókor legkedveltebb és legismertebb jóshelye volt. E kultuszhely tekintélye idővel túlnőtt a vallási kereteken. A görögök nem kezdtek háborúba vagy nagyobb közösségi vállalkozásba anélkül, hogy a Püthiát meg ne kérdezték volna, de egyszerű emberek is gyakran fordultak hozzá személyes problémáikkal. Nagy szerepe volt az erkölcsök és magatartásformák alakításában is. A delphoi szentély homlokzatát, falait görög bölcsek mondásai díszítették:
Népszerűsége és nagy tekintélye miatt távoli népek uralkodói, így az egyiptomi fáraó, Amaszisz, de a lüdiaiak, a káriaiak és a rómaiak is gyakran fordultak Püthiához.
Ha valaki a Püthia jóslatát akarta hallani, pontosan meghatározott szertartást kellett követnie. Miután a zarándok – aki csak férfi lehetett – megtisztult a Kasztalia-forrás vizében, következett a „kecskeítélet”: az állatot lefröcskölték hideg vízzel, és ha reszketni kezdett, akkor fel lehetett áldozni. Miután a kérelmező befizette a megszabott díjat, benyújtotta a papnak a táblácskára rótt kérdését, beléphetett a templomba. Az adüton melletti helyiségben várakozott, amíg a paptól megkapta a választ, amely szinte mindig bizonytalan jelentésű, kétértelmű, sőt olykor egyenesen érthetetlen volt.
A jósnő jövendölés előtt megmosakodott a „tisztaság forrásában”, majd ivott a szent Kaszotisz-forrás vizéből és babérleveleket szedett, amelyeket elrágott. Ezután a papok és a hívők diadalmas menetben a templomba vezették, ahol lement a templom legbelsőbb szentélyébe. Ott egy háromlábú aranyszéken (tripusz) helyet foglalt a vulkanikus gázokat kibocsátó nyílás fölött és – további babérleveleket rágcsálva – hamarosan transzba esett. A zarándokok kérdéseire adott válaszai állítólag artikulálatlan hangokból álltak, amelyeket a papok jegyeztek le, értelmeztek, és hexameteres versbe szedve ismertettek a hívőkkel.
Plutarkhosz, aki egy időben maga is papi teendőket látott el Delphoiban, leírja, hogy a Püthia papnői tisztének betöltéséhez sem előkelő származás, sem különleges adottság vagy előképzettség nem kellett. Mindössze a megfelelő testi és lelkiállapot volt fontos tényező a jóslatadásnál ahhoz, hogy a jósnő az isteni megszállottságot (enthuziazmus) elviselje.
Az első jósnő egy szűz lány volt, aki évente csak egyszer jövendölt: Apollón születésnapján, Büiszosz hónap (január-február) hetedik napján. Ám miután egyszer elrabolták a fiatal Püthiát, inkább 50 év fölötti nőket alkalmaztak. Idővel egyre több kérdés érkezett, ezért nem egy, hanem két Püthia jósolt, és a jövendölésre már minden hónap hetedik napján sor került. Azok a zarándokok, akik olyan városból érkeztek, amelynek állandó követe volt Delphoiban, bármelyik nap kérhettek jóslatot. Miután Delphoit tömegesen kezdték elárasztani a látogatók, az eredeti, komoly vallási tartalom fokozatosan elenyészett. Még a „gyorsjóslás” intézményét is bevezették: az orákulum sorshúzással válaszolt a kérdésekre.
Szent háborúk Delphoiért Az „első szent háborúban” (i. e. 596-586 táján) a thesszáliaiak, az athéniak és a sziküóniak szövetsége lerombolta Kriszát és Kirrhát. Krisza városát (a mai Kirra településnél) Delphoi szomszédságában az i. e. 1. évezred elején a dórokkal rokon phókisziak alapították. A győztesek átvették Delphoi katonai és politikai védelmét, igazgatását, létrehozva az Amphiktüóniát, azaz a körüllakók szövetségét. A szervezet élén a küldöttek tanácsa állt, amely színleg a szentély semlegességét és politikai függetlenségét biztosította, valójában azonban a „felszabadítók” szájíze szerint megfogalmazott delphoi jóslatokkal szólt bele a görög világ ügyeibe. A tanácsban jelentős befolyással rendelkező thesszáliaiak íly módon juttatták érvényre érdekeiket a Maliszi-öböltől Delphoion keresztül a Korinthoszi-öbölig vezető kereskedelmi út ellenőrzésében.
Az i. e. V. században a perzsák és a görögök, majd a görög városállamok között ingadozó delphoi papság a jósda tekintélyét egyre inkább lejáratta. A papok perzsa barátsága ellenére Xerxész perzsa uralkodó katonákat küldött a jóshely mesés kincseinek kirablására. A görögségen belüli ellentétek kiéleződése vezetett a „második szent háborúhoz”, melyben i. e. 448-ban a spártaiak kivették a szentélyt a phókisziak kezéből, és a delphoi-belieknek adták. Athén közbelépése azonban helyreállította a phókisziak státusát.
Az i. e. 373-ban bekövetkezett földrengés után i. e. 357-ben Thébai vádja alapján az Amphiktüónia a phókisziakat a szent síkság művelése miatt pénzbírságra ítélte. Az ítélet miatt tört ki a „harmadik szent háború” (i. e. 356-346), melynek során a phókisziak vezére, Philomélosz a hadiköltségek fedezésére beolvasztotta a szentély nemesfém tárgyait.
A „negyedik szent háború” (i. e. 339-338) amiatt indult, hogy a szent földeket az amphisszaiak bitorolták, s az Amphiktüónia II. Philipposz makedón királyt hívta segítségül a bitorlók ellen. A makedón beavatkozás eredményeként i. e. 338-ban a khairóneiai csatában az Amphissza oldalán álló athéniak és thébaiak szövetsége vereséget szenvedett.
Virágzás és hanyatlás bélyegkép|jobb|300px|Delphoi és az égei görög világ további szentélyei A Delphoi szentély a perzsa háborúk és a gyarmatosítás korában, az i. e. 6-4 században élte fénykorát. Ám ahogy növekedett Delphoi gazdagsága és világi befolyása, a Püthia egyre részrehajlóbb, sőt kétszínű magatartást követett. A peloponnészoszi háború idején például hol Athénnak, hol Spártának jósolt győzelmet vagy szörnyű pusztulást, attól függően, hogy melyik városállam tudta fogadalmi ajándékaival a maga oldalára állítani. Egy idő után köztiszteletben álló filozófusok emelték fel szavukat az ilyenfajta jóslás ellen. Arisztophanész vígjátékaiban nyíltan gúnyolta a szentély jóslatait. Idővel terjedni kezdtek a misztériumkultuszok, (például Ízisz és Dionüszosz tisztelete) és az asztrológia. A Püthia mielőtt jóslatot adott, már nemcsak Apollónhoz, hanem Zeuszhoz is imádkozott – mert a mondák szerint Apollón, mint jósistenség Zeusz akaratának a hirdetője volt –, de imádkozott Dionüszoszhoz is, aki mindennemű önkívületi állapot fölött uralkodik, valamint a Korikoszi-barlang és a források nimfáihoz és néha még a tenger rejtelmes mélyének királyához, Poszeidónhoz is. Az i. e. 1. századtól trák törzsek, majd római seregek fosztogatták. Újabb, rövid virágzást a 2. század hozott, amikor a nagy történetíró, khairóneai Plutarkhosz delphoi főpapként tevékenykedett. Ebben az időben készült el Pauszaniasz alapos leírása a szentélyről. Ennek a korszaknak természeti katasztrófák sorozata, földrengések, hegyomlások okozta pusztítás vetett véget. Mivel Delphoi befolyása lassanként elapadt, a szentély e katasztrófák után már nem kapta vissza régi fényét. Mindez a delphoi jósda hanyatlását és végét jelezte. Amikor a keresztény Theodosius császár 385-ben betiltotta a jövendölést, Apollón szent helyének hírneve és pompája már a múlté volt. Ókori források szerint az utolsó, aki a delphoi jósdában jóslatot kért, Iulianus római császár volt, aki a düledező szentélyben a következő választ kapta az elhanyagolt külsejű papnőtől:
„Menj, követ, vidd hírül a császárnak: A remekmívű szék darabjaira hullott, S Phoebus már nem lakik itt. Kiszáradt a szent babérfa, Nem zenél többé a forrás, A vizek hangja elnémult örökre. Követ, mondd el a császárodnak: Az új Isten elsöpörte a régi isteneket."
Valójában Iulianus egy másik Apollón-szentélyben, Daphnéban kérte a jóslatot, abban, amelyik nem sokkal később gyújtogatás miatt leégett.Timothy E. Gregory: 'Julian and the Last Oracle at Delphi' GRSB 24 (1983) Kocsisné Csízy Katalin: Proverbiumok és proverbiális kifejezések , 1014. jegyzet