bélyegkép|270px|A „gemma augustea” vagy „Augustus apotheózisa”, az ókor egyik legnagyobb és legszebb gemmája, ékköve
Imperator Caesar Augustus divi filius, általánosan elterjedt néven Augustus császár, születési nevén Caius Octavius, később Caius Iulius Caesar (Róma, i. e. 63. szeptember 23. – Nola, i. sz. 14. augusztus 19.) a Római Birodalom első császára (uralkodott i. e. 27-től haláláig, i. sz. 14-ig), a római történelem egyik legfontosabb alakja. Az Octavianus nevet maga soha nem használta, bár örökbefogadása után a régi szokás szerint neve ez lett volna: Caius Iulius Caesar Octavianus.
Karrierje Caius Iulius Caesar fogadott fiaként, a dictator híveinek támogatását elnyerve indult, ám kiváló államférfiként jelentős mértékben különböző politikát folytatott. Az idő őt igazolta: nemcsak egyszemélyi uralma stabilizálódott évtizedekre, hanem a császárság rendszere is, melynek politikai, államigazgatási, katonai és társadalmi alapjait egyaránt ő vetette meg.
Családi háttér Caius Octavius lovagi rendi családban született. Korán (i. e. 59-ben) elhunyt, velitraei származású, praetorságig jutó apja – szintén Caius Octavius – Caius Iulius Caesar unokahúgát, Atia Balbát vette feleségül, így a megszülető gyermek a későbbi dictator unokaöccse lett. Ez a rokoni kapcsolat döntő volt mind Octavius magánéletének, mind a történelem alakulásának szempontjából. Hogy Caesar és Octavius viszonya milyen volt, az meglehetősen homályos. Az ifjú i. e. 48-ban öltötte fel a toga virilist, a férfitógát, azaz családja ekkor nyilvánította nagykorúvá – azonban az elkövetkező időszakban Caesar, még ha fel is figyelt rá, nemigen tudott időt szakítani rá, hiszen a birodalmat járta seregei élén római és idegen ellenségek ellen harcolva. Cassius Dio közlése épp ezért valószínűtlen, miszerint már ekkor megkezdte volna felkészítését a későbbi uralkodásra (ez egyébként is a császárkorra volt jellemző, amikor már stabilizálódott az örökletes egyeduralom).
Suetonius verziója már hihetőbbnek hangzik: állítása szerint i. e. 48-ban Octaviust felvették a pontifexi collegiumba, majd i. e. 46-ban részt vett Caesar többszörös diadalmenetében. I. e. 45-ben családja tilalma ellenére betegen utánaszökött nagybátyjának Hispaniába a pompeianus ellenzék elleni harcba. Útközben állítólag hajótörést szenvedtek, ahol nagy bátorságról tett tanúbizonyságot. A mundai csatában lovassági tisztként vett részt. Magatartása mély benyomással volt a dictatorra, aki i. e. 44-ben több évre előre kijelölte a későbbi magistratusokat: Octaviusra az i. e. 43. és i. e. 42. évi magister equitumi (dictatorhelyettesi) rangot osztotta. Mindazonáltal elmondható, hogy Caesar meggyilkolásáig Caius Octaviusnak igen csekély szerepe volt a Római Birodalom történetében.
A politika színterén I. e. 44-ben, Caesar meggyilkolásakor a 18 éves Octavius éppen az illíriai Apolloniában folytatott tanulmányokat, azonban gyorsan visszatért Itáliába, Brundisium környékére. Itt értesült arról, hogy Caesar végrendeletében adoptálta őt, és bár sokan a passzivitást javasolták neki, merészen úgy döntött, hogy harcba száll a dictator örökéért. i. e. 44-től a neve: C. Iulius Caesar. (Az Octavianus név, melyet ő maga sosem használt, az utókor találmánya, ami elősegíti megkülönböztethetőségét Caesartól.) Tárgyalni kezdett Caesar híveivel és a senatusszal, anyai örökségén pedig az elhunyt politikus veteránjai közül legiókat kezdett toborozni. Az év egyik consulja, Marcus Antonius, bár Caesar egyik legodaadóbb híve volt, nem osztotta ki a római plebsnek Caesar kijelölt örökségét (fejenként 300 sestertius és a római kertek megnyitása a nyilvánosság előtt). Octavianus a Caesar iránt érzett pietasra (latin: kegyelet) hivatkozva követelte a végrendelet maradéktalan végrehajtását.
Antonius ellen Octavianus még a senatusszal is kiegyezett: a testület – remélve, hogy Caesar pártja megosztott marad – a fiatalembert senatorrá tette, a korhatár előtt tíz évvel pályázhatott a hivatalokra és propraetori minőségben hadvezéri imperiumot kapott. Mivel hatalmas haderőt gyűjtött, Antonius jobbnak látta, hogy pozíciója megszilárdítása érdekében átvegye a korábban neki ítélt, erős Gallia Cisalpina vezetését, azonban a helytartó, a Caesar gyilkosait támogató Decimus Iunius Brutus Albinus nem volt hajlandó átadni a provinciát, helyette Mutinában (Modena) sáncolta el magát. Antonius seregével körbevette a várost, azonban nem kapott segítséget Caesar többi hadvezérétől (Caius Asinius Pollio, Lucius Munatius Plancus és Aemilius Lepidus).
Közben Octavianus és a két consul, Aulus Hirtius és Caius Vibius Pansa, támadást indított Antonius ellen, akit április 15-én és 21-én két csatában legyőztek. A két consul meghalt az ütközetek során, Antonius pedig maradék csapatai élén Gallia Narbonensis és Hispania Citerior helytartójához, Lepidushoz menekült. A győzelem hírére a senatus a haza ellenségévé nyilvánította Antoniust, majd a neki menedéket adó Lepidust is. Azonban lelkesedésükben a Caesar-párt számára elfogadhatatlan intézkedéseket is hoztak: Decimus Brutus diadalmenetet kapott, a Szicílában „uralkodó” Sextus Pompeiust flottaparancsnokká nevezték ki, Brutust és Cassiust pedig főhatalommal ruházták fel.
A II. triumvirátus bélyegkép|balra|x295px|A primaportai Augustus-szobor, amely hadvezérként ábrázolja
Octavianus, aki végeredményben Caesar örökségét képviselte, követelte a Hirtius és Vibius Pansa halálával megüresedett consulságot. A senatus nem volt hajlandó megadni neki a címet, mire nyolc legiójával megszállta Róma városát. Az ellene küldött három hadsereg harc nélkül adta meg magát. A senatus nyomban törvényesítette az adoptiót, Octavianus pedig megkapta a consuli címet (társa közeli rokona, Quintus Pedius lett). Cassiust és Brutust száműzték, Lepidus és Marcus Antonius ellenséggé nyilvánítását pedig érvénytelenítették. Ezzel megkezdődött a Caesar-párt egységesülése: végül a hadsereg követelésére i. e. 43-ban Octavianus, Antonius és Lepidus megkötötte a II. triumvirátust, amit a senatus törvényesített. A három hadvezér öt évre rendkívüli teljhatalmat kapott.
A triumvirek felosztották egymás között a Római Birodalom nyugati tartományait. Lepidus egész Hispaniát és Gallia Narbonensist, Antonius Gallia Cisalpinát és Transalpinát, Octavianus pedig Africát, Numidiát, Szicíliát valamint Szardíniát és Korzikát kapta meg. Emellett korlátlan joguk volt hivatalnokok kinevezésére és bárkit kivégeztethettek. Ezzel a lehetőséggel bőségesen éltek is, ugyanis keleten nagy erőt gyűjtött a köztársasági ellenzék, amelynek legyűréséhez sok pénzre volt szükség. A Sulla idején már „bevált” proscriptiókhoz folyamodtak. A vérengzésekben 300 senator és 2000 lovag veszett oda, rengetegen menekültek Sextus Pompeiushoz vagy Brutusékhoz. Ekkor vesztette életét Cicero is, Antonius korábbi senatusbeli ellenfele.
Miután némi tartalékot gyűjtöttek, a triumvirátus Antonius és Octavianus által vezetett, tapasztalt serege átkelt a Balkánra, hogy megütközzön Cassius és Brutus jobban felszerelt és ellátott hadaival. Két ütközetre került sor Philippi mezején: i. e. 42. október 2-án Antonius legyőzte Cassius hadait, aki öngyilkos lett, noha Brutus győzelmet aratott Octavianus seregrésze felett. Október 23-án végül a maradék köztársasági erők is vereséget szenvedtek, Brutus pedig követte társa példáját: öngyilkossággal kerülte el a fogságot. Az életben maradt republikánusok vagy átálltak, vagy utolsó menedék gyanánt Sextus Pompeiushoz menekültek Szicíliába.
Konfliktusok Antoniusszal Philippi után Antonius keletre ment, hogy pénzt szerezzen a parthusok ellen indítandó háborúhoz és a veteránok végkielégítéséhez, Octavianus pedig, aki i. e. 42. január 1-től (Caesar istenné avatása) a divi filius („az isten (Caesar) fia”) melléknevet használta, visszatért Itáliába, ahol letelepítette saját katonáit. Mivel ehhez már létező városok földjeit vette igénybe, mindennaposak voltak az összetűzések a lakossággal. Eközben Marcus Antonius felesége, Fulvia és fivére, Lucius Antonius, az i. e. 41. év consulja agitációba kezdett Octavianus ellen, sőt jelentős sereget sikerült toborozniuk az elégedetlenkedő itáliai lakosság és Antonius veteránjai köréből. Visszahívták Marcust és kijelentették, hogy ha megérkezik, visszaállítja a köztársaságot. Mielőtt a triumvir partra szállt volna, megszállták Rómát, azonban Octavianus hadvezére, Marcus Vipsanius Agrippa hamarosan Perusia (Perugia) etruriai városába szorította vissza őket. i. e. 40 tavaszán kapituláltak, Octavianus pedig megelégedett a vezetők száműzésével. A perusiai háború hozadékaként megszerezte magának Marcus Antonius 11 galliai legióját.
bélyegkép|300px|Quintus Salvidienus Rufus által veretett denarius Octavianus arcképével és szárnyas villámmal (i. e. 40)
Antonius még csak hazatérőben volt keletről, amikor testvére és felesége vereséget szenvedett. Előzőleg szövetkezett Sextus Pompeiusszal, akinek alkalma nyílt Korzika és Szardínia megszállására – válaszul Octavianus Pompeius apósának húgát, Scriboniát vette feleségül, szintén közeledve a szicíliai hadúrhoz. A Brundisiumnál partra szálló Antonius hadai farkasszemet néztek Octavianus legióival, azonban a Caesar-párt katonái nem voltak hajlandóak egymás ellen harcolni. A feszültséget tovább enyhítette, hogy megérkezett a Görögországba menekült Fulvia halálhíre is, így a két hadvezér tárgyalni kezdett, végül megegyeztek abban, hogy a birodalom nyugati területei Octavianust, a keleti részek pedig Antoniust illetik, Itáliában pedig mindketten toborozhatnak csapatokat a parthusok és Sextus Pompeius ellen. Az egyezség megpecsételéseként Antonius feleségül vette Octavianus megözvegyült nővérét.
Az egyezség értelmében Antonius és Octavianus újraosztotta egymás között a Római Birodalmat. Octavianus hamarosan átvette Lepidus nyugati területeit, Antonius pedig megkapta a keleti provinciákat. Lepidust önkényesen félreállították, és az afrikai tartományokat juttatták neki. A harmadik triumvirnek egyébként sem volt sok beleszólása az ügyek alakulásába, inkább a két karizmatikus triumvirtárs közti feszültségek csillapításában játszott szerepet. Természetesen a sérelmet nem hagyhatta megtorlatlanul, és megkezdte a felkészülést jussa visszaszerzésére.
A pozíciók megerősítése Itália népének hangulatát nemcsak az erőszakos veterántelepítések, de az akadozó gabonaellátás is rontotta. Ennek oka Sextus Pompeius volt, aki hadaival blokád alatt tartotta az itáliai partokat és számos gabonaszállítmányt elfogott. A triumvirek i. e. 38-ban kénytelenek voltak kiegyezni vele (puteoli egyezmény): a blokád feloldásáért és a gabonaszállításokért cserébe megerősítették Szicília, Szardínia és Korzika birtokában, felkínálták neki a Peloponnészoszt, kártérítést ígértek apja elkobzott birtokaiért és felajánlották neki a consulatust. A hozzá menekült rabszolgákat szabadsággal, a proscribáltakat pedig büntetlenséggel kecsegtették. Ez az arisztokraták tömeges elvándorlását eredményezte a zsarnokoskodó Pompeius uralma elől, így Octavianus propagandája okkal hivatkozhatott arra a későbbiekben, hogy kalózok és szökött rabszolgák ellen harcol.
A támadáshoz azonban flottára volt szüksége, amit Antoniustól kapott meg 20 000 katona fejében a tarentumi egyezmény (i. e. 37) keretében, amelyben egyúttal újabb öt évre meghosszabbították az év elején lejárt triumviri felhatalmazásukat. A következő évben Octavianus tehetséges hadvezére, Agrippa végleg szétzúzta Pompeius hatalmát, aki Kis-Ázsiába menekült. Itt megpróbált tárgyalásokat kezdeni Marcus Antoniusszal, azonban a kölcsönös bizalmatlanság oda vezetett, hogy Antonius egyik embere meggyilkolta.
A harmadik triumvir, Lepidus az i. e. 36-os hadjárat alkalmával hallatott magáról utoljára: az Octavianusnak nyújtandó segítség örve alatt kísérletet tett Szicília megszerzésére. Csapatai azonban átálltak ellenfeléhez, aki a pontifex maximusi rangon kívül minden címétől megfosztotta Lepidust és Circei városába száműzte.
Antonius legyőzése