A védőszent vagy patrónus (latinul patronus, női alakban patrona) olyan szent vagy angyal, illetve a katolikus liturgikus szóhasználatban a Boldogságos Szűz Mária valamely elfogadott címe, amelyhez különleges pártfogói és közbenjárói tisztelet kapcsolódik. Védőszentje lehet személynek, családnak, templomnak, településnek, országnak, egyházi vagy világi közösségnek, foglalkozásnak, élethelyzetnek vagy más tevékenységnek. A fogalom elsősorban azokban a keresztény hagyományokban ismert, amelyek elfogadják a szentek tiszteletét és közbenjárásuk kérését. Ilyen a Katolikus Egyház, az ortodox és antikhalkédóni egyházak, továbbá az Anglikán Közösség és egyes más történelmi felekezetek gyakorlata.
A védőszent a keresztény tanítás szerint nem önálló természetfeletti hatalom, és nem valamely életterület fölött uralkodó istenség. A segítség végső forrása Isten; a szentet azért kérik közbenjárásra, mert a megdicsőült Egyház tagjaként Krisztushoz tartozik. A patrónusi kapcsolat a közbenjárásba vetett bizalmat és a szent életpéldájának követését egyaránt kifejezi. A keresztény védőszent teológiai értelemben nem azonos a vallástörténetből ismert védőistennel, bár társadalmi szerepükben vannak párhuzamok.
A védőszent tisztelete ősi hagyományon, helyi szokáson, történelmi kapcsolaton vagy hivatalos választáson alapulhat. Egy szent patrónussá válhat például azért, mert az adott helyen élt vagy halt meg, ott őrzik az ereklyéit, ő terjesztette el a kereszténységet a térségben, élettörténete egy foglalkozáshoz vagy szükséghelyzethez kötődik, illetve tisztelete széles körben elterjedt egy közösségben. A hivatalos liturgikus patronátus eltér a népi vagy magánáhítatban használt megnevezésektől: ezekben egy-egy szentet hivatalos egyházi kijelölés nélkül is valamely terület, tevékenység vagy szükséghelyzet védőszentjének nevezhetnek.
Fogalma és teológiai háttere
A latin patronus eredetileg jogi és társadalmi értelemben pártfogót, védelmezőt vagy képviselőt jelentett. A keresztény szóhasználatban olyan mennyei pártfogót jelöl, akit valamely személy vagy közösség különös közbenjárójaként tisztel. A patrónus fogalma tágabb a templom titulusánál. A titulus az a misztérium, isteni személy, Mária-cím, angyal, szent vagy boldog, amelynek vagy akinek tiszteletére a templomot felszentelték vagy megáldották. A templom patrónusa és titulusa gyakran azonos, de nem feltétlenül esik egybe.
A védőszentek tiszteletének teológiai alapja a szentek közössége (latinul communio sanctorum), vagyis az a hit, hogy a Krisztushoz tartozók közössége a halállal nem szűnik meg. A katolikus és ortodox értelmezés szerint a földön élő hívek és a megdicsőült szentek ugyanannak a Krisztusban egyesült Egyháznak a tagjai; a katolikus tanítás ide sorolja a tisztulásban lévőket is. Ahogy a keresztények a földön imádkoznak egymásért, úgy a megdicsőült szentek közbenjárását is kérhetik.
A katolikus teológia különbséget tesz az imádás és a tisztelet között: az imádás (latinul latria) kizárólag Istent illeti. A szenteknek kijáró tiszteletet a nyugati teológiai szóhasználat dulia, a Szűz Máriának mint Istenszülőnek adott különleges tiszteletet pedig hyperdulia néven különbözteti meg; egyik sem azonos az Istennek járó imádással. A szentek tisztelete Isten emberi életben megnyilvánuló kegyelmének elismerése; közbenjárásuk kérése nem jelenti azt, hogy a szentek önmaguktól teljesítenék a hozzájuk intézett kéréseket.
A katolikus és ortodox tanítás Krisztust tekinti az emberiség egyetlen, megváltó közvetítőjének Isten és az emberek között. A szentek közbenjárását Krisztus közvetítő művében való, ennek alárendelt részesedésként értelmezik: a szent nem saját érdeméből helyettesíti Krisztust, hanem Krisztusban és Krisztus által imádkozik az Egyház tagjaiért. E felfogás szerint a közbenjárás nem csökkenti Krisztus egyedülálló közvetítő szerepét, hanem annak gyümölcse és az Egyház tagjai közötti szeretetközösség egyik formája.
A Biblia nem használja a „védőszent” későbbi intézményes fogalmát. A szentek közbenjárásának történeti egyházi értelmezése a következő bibliai motívumokhoz kapcsolódik: a keresztények kölcsönös imádságához (Róm 15,30; Ef 6,18–19; Jak 5,16), Krisztus testének tagjai közötti együttműködést (1Kor 12), a mennyei és földi Egyház egységét (Ef 2,19; Zsid 12,1), valamint a szentek imádságát jelképező mennyei képeket (Jel 5,8; 8,3–4). A felekezetek e szakaszokat eltérően értelmezik: a katolikus és ortodox hagyomány a szentek megszólítását is összeegyeztethetőnek tartja velük, a protestáns értelmezések többsége pedig a közvetlenül Istenhez intézett imádság kizárólagosságát hangsúlyozza.
Történeti kialakulása
A védőszent-tisztelet több, egymással részben összefüggő történeti folyamat során alakult ki. A Magyar Néprajzi Lexikon szócikke szerint a római katolikus védőszentek kultusza nagyrészt ókeresztény és középkori hagyományokon alapul, miközben a hozzájuk kapcsolódó szokásokban és hiedelmekben korábbi, pogány eredetű elemek is tovább élhettek. A megállapítás elsősorban a történeti és népi vallásgyakorlatra vonatkozik. A keresztény védőszent és a vallástörténetből ismert védőisten között szerepbeli párhuzamok mutathatók ki, de ezekből nem következik teológiai azonosság vagy közvetlen történeti leszármazás.
A régebbi vallás- és egyháztörténeti összefoglalások egy része közvetlenebb antik hatást feltételezett. Helmuth von Glasenapp összefoglalása a 3. századtól a görög misztériumvallások hatásával, majd a 4. században antik minták szerepével hozta összefüggésbe a szentek tiszteletének elterjedését.Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. Karl Heussi egyháztörténeti kézikönyve szerint a tömeges megtérések korában korábbi kultikus gyakorlatok átalakulva beépülhettek a keresztény vallásosságba.Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve. A későbbi kutatás a „pogány továbbélés” vagy az egyszerű integráció modelljét nem tartja önmagában elegendő magyarázatnak. Peter Brown bírálta azt a korábbi, általa „kétszintűnek” nevezett modellt, amely hajlamos volt a népi vallásosságot az elit kereszténységtől elkülönülő, pogány maradványként kezelni; a 4. századi „tömeges megtérés” feltételezett mértékére vonatkozó bizonyítékokat is jóval kevésbé tartotta egyértelműnek a korábbi magyarázatoknál.
A görög–római misztériumvallások és a korai kereszténység összehasonlításában a 20. század második felének kutatása különösen hangsúlyozta a kronológia és a források gondos vizsgálatát, a közvetítés módjainak feltárását és a különbségek figyelembevételét. A. D. Nock és Bruce M. Metzger a közvetlen kölcsönzésre vonatkozó állítások módszertani korlátaira hívták fel a figyelmet, míg Walter Burkert és Jan N. Bremmer a misztériumkultuszok sokféleségét és eltérő történeti hátterét emelték ki. A kölcsönhatás lehetősége nem zárható ki, de minden esetben külön történeti bizonyítást kíván.
Az ókeresztény vértanúk emlékezete
A folytonosságot hangsúlyozó értelmezések a foglalkozásokhoz, élethelyzetekhez és természeti jelenségekhez kötődő szentpatronátust olykor az antik isteni „szakosodás” folytatásának tartották. Ralph Woodrow korábbi népszerű vallási művében ilyen párhuzamokat állított fel.Ralph Edward Woodrow: Babilon misztériumvallása, 1992. Woodrow későbbi könyvében felülvizsgálta korábbi módszerét: leírta, hogy művét Alexander Hislop The Two Babylons című könyvére alapozta, majd a források újbóli ellenőrzése után arra jutott, hogy a puszta hasonlóságokból és különböző korok, helyek és mítoszok összekapcsolásából nem vezethető le megbízható történeti leszármazás. Woodrow korábbi álláspontja a nézet történetéhez tartozik; a mai összehasonlító vallástörténet módszertani álláspontját nem képviseli.
A népi vallásosságból vannak adatok olyan gyakorlatokra, amelyekben a patrónustól nem pusztán általános közbenjárást, hanem konkrét segítséget vártak. Félegyházy József leírása szerint ilyen elvárás lehetett például az eső kérése a földekre vagy segítség kérése a szerencsés szüléshez.Dr. Félegyházy József: Az egyház a korai középkorban. Budapest: Szent István Társulat, 1967. E történeti vallásgyakorlatokat el kell választani a hivatalos egyházi tanítástól, amely a szentet közbenjárónak, nem pedig önálló természetfeletti erőnek tekinti.
A templomok és helyi közösségek patrónusválasztását többnyire a szenthez fűződő történeti vagy kultikus kapcsolat alakította: a sír, a vértanúság helye, az ereklyék, a helyi működés vagy a missziós hagyomány. A templom nevét viselő mártírtól vagy szenttől a közösség közbenjárást kért; a helyi kapcsolaton alapuló patrónusválasztást népszerű vallási összefoglalók is leírják. A szentkultusz történeti szakirodalma mindezt a vértanúsírok, az ereklyék, a szent jelenlétének gondolata és a helyi közösségi emlékezet összefüggésében tárgyalja.
A védőszentek tisztelete történetileg az ókeresztény egyház vértanúinak emlékezetéből és a sírjaiknál kialakult liturgikus gyakorlatból nőtt ki. A keresztény közösségek a vértanúk halálának évfordulóját mennyei születésnapjukként tartották számon, sírjuknál imádkoztak, és lehetőség szerint ott ünnepelték az Eucharisztiát. A vértanú példája a Krisztushoz való hűséget jelenítette meg; sírja és ereklyéi a helyi közösség történeti emlékezetének központjává váltak.
A 4. századtól, a keresztényüldözések megszűnésével, több nagy bazilika épült apostolok és vértanúk sírja fölé vagy emlékhelyén. Rómában ilyen szál fűzte a bazilikákat többek között Szent Péterhez, Szent Pálhoz, Szent Lőrinchez, Szent Sebestyénhez és Szent Ágneshez. A templom közössége a szentet különleges szószólójának tekintette. A templom a keresztény felfogás szerint Isten tiszteletére szolgált. A szent neve a helyi emlékezetet, a példaképet és a közbenjárói kapcsolatot jelölte; az istentisztelet végső címzettje nem a szent volt.
A 4–6. században a liturgikus tisztelet a vértanúkról fokozatosan kiterjedt az apostolokra, püspökökre, szerzetesekre, szüzekre és más olyan keresztényekre is, akiknek életét a közösség kiemelkedően szentnek tartotta. A helyi ünnepekből, vértanújegyzékekből és naptárakból fejlődtek ki a martirológiumok, amelyek a különböző egyházak szentjeinek emléknapjait gyűjtötték össze. A helyi szent és közössége közötti kapcsolat így egyre szélesebb egyházi emlékezetbe illeszkedett.
Templomok, ereklyék és helyi közösségek
A templomok patrónusainak kiválasztását kezdetben gyakran közvetlen történeti kapcsolat határozta meg: a szent sírja, vértanúságának helye vagy ereklyéinek jelenléte. Később az ereklyék átvitelével, a zarándoklatokkal és a szentek életrajzainak terjedésével egy-egy szent tisztelete szülőföldjén vagy nyughelyén túl is meghonosodott. A kereszténységet egy területen meghonosító apostolokat és misszionáriusokat gyakran az adott nép vagy ország patrónusaként kezdték tisztelni.
A templom titulusa és a település vagy egyházmegye védőszentje gyakran erősítette egymást. A patrónus ünnepe a helyi közösség éves ünnepévé vált, amelyhez ünnepi liturgia, körmenet, vásár, közös étkezés és zarándoklat kapcsolódott. A magyar templombúcsú szó egyaránt utalhat a templom címadó ünnepére és az ahhoz társuló közösségi eseményekre.
Az oltár és a vértanú emléke közötti kapcsolat a latin és keleti liturgikus hagyományban egyaránt tovább élt. A katolikus egyházjog ma is fenntartja azt az ősi szokást, hogy állóoltár alá vértanúk vagy más szentek ereklyéi helyezhetők, ha hitelességük biztosított. Az ereklye jelenléte azonban nem szükséges ahhoz, hogy egy templom valamely szent nevét viselje.
Középkori kiterjedése