bélyegkép|jobbra|260px|A Köztársasági Néppárt korai zászlaja a hat nyíllal. A jelkép később a kemalizmus legismertebb szimbólumává vált. A kemalizmus (törökül: Kemalizm), más néven atatürkizmus vagy atatürki gondolat (törökül: Atatürkçülük, Atatürkçü Düşünce), Mustafa Kemal Atatürk politikai örökségére és a korai Török Köztársaság államépítő programjára utaló ideológiai és politikai fogalom. Legismertebb összefoglalása a „hat nyíl” (törökül: Altı Ok), amely hat alapelvet jelöl: a republikanizmust, a nacionalizmust, a népiséget, a szekularizmust, az etatizmust és a reformizmust.
A kemalizmus nem egyetlen, részletesen kidolgozott filozófiai rendszerként jött létre, hanem a Török Köztársaság megalapításához, az oszmán államszerkezet lebontásához, a világi jogrend kialakításához, a nemzetállami intézmények megszilárdításához és a nyugati mintájú modernizációhoz kapcsolódó politikai programként. A fogalom a két világháború közötti években vált szélesebb körben használatossá, az alapelvek pedig 1931-ben a Köztársasági Néppárt programjában jelentek meg, majd 1937-ben bekerültek Törökország alkotmányába.
A kemalizmus történeti szerepe kettős. Egyfelől a modern török állam alapító ideológiájaként a köztársasági államforma, a szekuláris jogrend, az oktatás állami egységesítése, a nők politikai jogainak kiterjesztése és az iparosítás programjához kapcsolódik. Másfelől a történetírás és a politikai viták gyakran bírálják autoriter, felülről vezérelt modernizációs módszereit, az egypártrendszert, a kisebbségi identitások állami kezelését, valamint a vallási és politikai pluralizmus korlátozását.
Elnevezése A „kemalizmus” elnevezés Atatürk eredeti nevéből, a Mustafa Kemal névből ered. A török politikai nyelvben a Kemalizm mellett az Atatürkçülük is elterjedt, amely magyarul nagyjából „atatürkizmusnak” vagy „Atatürk-követésnek” fordítható. A két kifejezés nem mindig teljesen azonos árnyalatú: a Kemalizm gyakrabban utal a korai köztársasági államépítés ideológiájára, míg az Atatürkçülük tágabb politikai és kulturális hivatkozásként is használatos.
A „hat nyíl” a Köztársasági Néppárt jelképe is lett. A nyilak a korai köztársaság hat alapelvét jelenítették meg. Ezeket a török politikai gondolkodásban nem pusztán pártprogramként, hanem a köztársasági állam világi, nemzeti és modernizációs alapelveiként értelmezték.
Történeti háttér A kemalizmus előzményei az Oszmán Birodalom 19. századi reformkísérleteihez, különösen a Tanzimat-korszakhoz és az alkotmányos mozgalmakhoz kapcsolódnak. Az oszmán állam reformerei már Atatürk előtt is keresték a birodalom modernizálásának módját, de a birodalmi keretek, a többvallású társadalomszerkezet, a dinasztikus uralom és az európai nagyhatalmi nyomás korlátozta ezek sikerét.
Atatürk politikai gondolkodását befolyásolta a késő oszmán katonai és értelmiségi környezet, a jön török mozgalom, az alkotmányosság igénye, a pozitivizmus, a francia típusú laicitás és a nemzetállami gondolat. Az első világháború és az oszmán vereség után Atatürk vezetésével bontakozott ki az anatóliai nemzeti ellenállás. A török függetlenségi háború után a szultanátust eltörölték, majd 1923-ban kikiáltották a köztársaságot.
Az 1920-as és 1930-as években az új állam vezetése átfogó reformokat hajtott végre. E reformok közé tartozott a kalifátus eltörlése, a vallási bíróságok megszüntetése, az oktatás egységesítése, a latin betűs török ábécé bevezetése, a polgári törvénykönyv elfogadása, a nők választójogának kiterjesztése és az állami iparosítás előmozdítása. A reformok célja egy világi, egységes és modern nemzetállam létrehozása volt.
A hat nyíl A kemalizmust hagyományosan hat alapelvvel írják le. Ezek az elvek a korai köztársaság politikai programjának összefoglalásai voltak, de jelentésük az idők során változott, és különböző politikai irányzatok eltérően értelmezték őket.
Republikanizmus A republikanizmus a dinasztikus, szultáni uralommal szemben a köztársasági államformát és a nemzeti szuverenitást helyezte középpontba. A kemalista értelmezésben a politikai legitimitás nem az uralkodóházból, vallási tekintélyből vagy birodalmi hagyományból, hanem a nemzetből és a választott intézményekből ered.
A republikanizmus gyakorlati jelentősége a szultanátus 1922-es eltörlésében, a köztársaság 1923-as kikiáltásában és a kalifátus 1924-es megszüntetésében mutatkozott meg. A korai köztársaságban azonban a köztársasági államforma nem járt együtt teljes politikai pluralizmussal: a rendszer hosszú ideig egypárti keretek között működött, és az ellenzéki kísérleteket rövid idő után felszámolták.
Nacionalizmus A kemalista nacionalizmus célja az volt, hogy a vallási és dinasztikus hovatartozások helyére egységes török állampolgári identitást állítson. A korai köztársasági vezetés a soknemzetiségű oszmán birodalmi keret helyett egységes nemzetállamot kívánt létrehozni.
A kemalista nacionalizmus hivatalos értelmezése gyakran állampolgári jellegűnek mutatta magát: elvben minden török állampolgár a politikai közösség része lehetett. A gyakorlatban azonban az állam a török nyelvet és kultúrát tette a nemzeti egység fő hordozójává. Ez különösen a kurdok, valamint egyes nem muszlim kisebbségek esetében asszimilációs nyomással, kulturális korlátozásokkal és politikai konfliktusokkal járt.
A kemalista nacionalizmus általában elhatárolódott a pántürkizmus birodalmi vagy expanzív változataitól, és elsősorban az új török állam határain belüli nemzetépítésre koncentrált. Ugyanakkor a török történeti tézis, a nyelvpolitika és a korai köztársasági oktatás több elemében erős etnikai-kulturális nemzetépítő törekvések is megjelentek.
Népiség A „népiség” (törökül: halkçılık) a kemalizmusban nem azonos a mai értelemben vett populizmussal. A fogalom a népszuverenitást, a kiváltságos rendek elutasítását és az állampolgárok formális politikai egyenlőségét hangsúlyozta. A korai köztársaság vezetése a vallási, törzsi, rendi és dinasztikus tekintélyek helyett az egységes nemzeti közösséget kívánta a politikai élet alapjává tenni.
A kemalista népiség ugyanakkor nem osztályharcos baloldali program volt. A hivatalos ideológia inkább a társadalmi osztályok együttműködését, a nemzeti egységet és a társadalmi konfliktusok állami közvetítéssel történő kezelését hangsúlyozta. Ezt több kutató korporatív vagy szolidarista jellegű felfogásként írja le.
Szekularizmus A kemalista szekularizmus, törökül laiklik, az állam és a vallási tekintélyek viszonyának gyökeres átalakítását jelentette. Nem pusztán a vallás és az állam passzív elválasztását célozta, hanem a vallási intézmények politikai és jogi szerepének korlátozását, valamint az iszlám intézményrendszer állami felügyeletét is.
A szekularizáció legfontosabb lépései közé tartozott a kalifátus eltörlése, a vallási bíróságok megszüntetése, a vallási iskolák állami oktatási rendszerbe illesztése, valamint a svájci mintájú polgári törvénykönyv és európai mintájú büntetőjogi szabályozás átvétele. 1924-ben létrejött a Vallásügyi Elnökség, amely az állam keretei között felügyelte a szunnita iszlám intézményes működésének jelentős részét.
A kemalista szekularizmus ezért nem vallásellenességként írható le a legpontosabban, hanem a vallás közjogi, oktatási és politikai szerepének állami korlátozásaként és ellenőrzéseként. Kritikusai szerint ez a modell nem biztosított teljes vallási szabadságot, mivel az állam nemcsak elkülönítette magát a vallási tekintélyektől, hanem bizonyos mértékig maga szabályozta a vallási életet. Támogatói szerint viszont ez a modell akadályozta meg, hogy a vallási intézmények ismét a jogalkotás és a politikai hatalom közvetlen forrásává váljanak.
Etatizmus Az etatizmus a gazdasági modernizáció állami irányítását és a stratégiai ágazatokban vállalt állami szerepet jelentette. A fiatal köztársaság gazdasága az első világháború, a függetlenségi háború és az oszmán gazdasági örökség miatt gyenge ipari bázissal rendelkezett. A kemalista gazdaságpolitika ezért az állami beruházásokra, az iparosításra, az infrastruktúra fejlesztésére és az állami vállalatok létrehozására támaszkodott.
Az etatizmus nem jelentette a magántulajdon teljes felszámolását. Inkább vegyes gazdasági modellként működött, amelyben az állam ott lépett be gazdasági szereplőként, ahol a magántőke gyenge volt vagy nem vállalt beruházást. Az 1930-as évek világgazdasági válsága tovább erősítette az állami tervezés és az importhelyettesítő iparosítás szerepét.
Reformizmus A reformizmus, más fordításban forradalmiság vagy átalakítási elv, a társadalmi és állami intézmények folyamatos modernizálását jelentette. A kemalista felfogás szerint az oszmán intézményi örökség jelentős részét le kellett váltani, mert az nem volt alkalmas a modern nemzetállam és a világi jogrend működtetésére.
A reformizmushoz kapcsolódott a latin betűs írás bevezetése, a családnévviselés kötelezővé tétele, a ruházati és címhasználati reformok, az oktatás átszervezése, a nők politikai részvételének bővítése és a jogrendszer európai mintájú átalakítása. E reformok jelentős része rövid idő alatt, felülről irányított módon valósult meg, ami hozzájárult a társadalom gyors átalakulásához, de egyúttal ellenállást és politikai feszültségeket is okozott.
A kemalista reformok fő területei
Államszervezet és jogrend A korai köztársaság legfontosabb politikai reformjai az oszmán dinasztikus és vallási legitimáció felszámolásához kapcsolódtak. A szultanátus eltörlése, a köztársaság kikiáltása és a kalifátus megszüntetése az államhatalom forrását a nemzetre és a köztársasági intézményekre helyezte át.
A jogi reformok célja a vallási jogrendszer és az oszmán jogi pluralizmus felváltása volt egységes, világi jogrenddel. A svájci polgári törvénykönyv mintájára elfogadott új törvénykönyv a házasságot polgári jogi intézménnyé tette, korlátozta a vallási jog szerepét, és a nők családjogi helyzetét is átalakította.
Oktatás és kultúra Az oktatás egységesítése a kemalista reformprogram központi eleme volt. Az állam a vallási és világi oktatási intézmények széttagolt rendszerét központi irányítás alá vonta. A latin betűs török ábécé bevezetése 1928-ban a nyelvi és kulturális modernizáció egyik leglátványosabb lépése volt.
A kulturális reformok célja a török nyelv, történelem és nemzeti identitás újrafogalmazása volt. Ennek intézményi elemei közé tartozott a nyelvészeti és történeti kutatások állami támogatása. A korszak történeti és nyelvi elméletei azonban több esetben erősen ideologikusak voltak, és a későbbi tudományosság sok elemüket vitatta vagy meghaladta.
Társadalom és nemi szerepek A kemalista reformok egyik gyakran kiemelt területe a nők jogi és politikai helyzetének javítása volt. A polgári törvénykönyv átalakította a családjogot, a nők pedig az 1930-as években helyhatósági, majd országos választójoghoz jutottak. Ezek a változások jelentősek voltak a korszak regionális viszonyaihoz képest.
Ugyanakkor a nők emancipációja a kemalista politikában gyakran az állami modernizáció jelképeként jelent meg. A gyakorlatban a társadalmi nemi egyenlőség nem valósult meg teljes körűen, és a vidéki, konzervatívabb vagy alacsonyabb jövedelmű csoportokban a reformok hatása eltérő volt.
Kemalizmus és egypártrendszer A kemalizmus intézményesülése a Köztársasági Néppárt egypárti uralmának időszakában történt. 1923 és 1950 között a CHP volt a török politika meghatározó pártja; az állami és pártintézmények több szinten összefonódtak. A hivatalos ideológia a köztársasági modernizáció, a nemzeti egység és a szekuláris állam védelmének eszközeként jelent meg.
Az egypártrendszerben a politikai pluralizmus korlátozott volt. A korai ellenzéki kísérletek rövid életűek maradtak, és az állam több alkalommal rendészeti vagy katonai eszközökkel lépett fel lázadások, vallási mozgalmak, kommunisták, kurd felkelések és más ellenzéki csoportok ellen. Emiatt a kemalizmust a történetírás gyakran autoriter modernizációs projektként is elemzi.