A megigazulás vagy megigazítás (latinul: iustificatio; görögül: δικαίωσις, dikaiószisz) keresztény teológiai fogalom. Általános értelemben azt jelenti, hogy az ember Isten kegyelméből igaz kapcsolatba kerül Istennel: bűnei bocsánatot nyernek, Krisztushoz kapcsolódik, és részesedik az üdvösség ajándékában.„Megigazulás”, in: Magyar Katolikus Lexikon.
A megigazulás bibliai háttere az Ószövetség igazságosság-fogalmához, Jézus bűnbocsátó és üdvözítő működéséhez, valamint Pál apostol leveleihez kapcsolódik. A kérdés központi formában így fogalmazható meg: miként lesz a bűnös ember igaz Isten előtt, és hogyan részesedik Krisztus megváltásában.Kránitz Mihály – Szopkó Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára. Budapest: Szent István Társulat.
A fogalom különösen a nyugati kereszténységben vált vitatottá. A reformáció korában a katolikus és a protestáns teológia eltérően hangsúlyozta a hit, a kegyelem, a jócselekedetek, a szentségek és a belső megújulás szerepét. A tridenti zsinat a katolikus tanítást a megigazulásról részletesen megfogalmazta, a lutheránus és reformátori hagyományok pedig a sola gratia és sola fide, vagyis „egyedül kegyelemből” és „egyedül hit által” tételeket állították középpontba.Tridenti Zsinat: Decretum de iustificatione, VI. ülésszak, 1547. január 13.; Denzinger–Hünermann 1520–1583.
A katolikus, ortodox és protestáns hagyományok közös állítása, hogy az üdvösség forrása Isten kegyelme és Krisztus megváltó műve. A különbségek főként abban állnak, hogyan értelmezik a megigazulás és a megszentelődés viszonyát, a hit természetét, az emberi együttműködést, a szentségek szerepét és a megigazult ember jócselekedeteinek jelentőségét.
Elnevezése
A latin iustificatio a iustus („igaz”) és a facere („tenni”) elemekkel függ össze, jelentése: „igazzá tétel”, „igazzá nyilvánítás” vagy „igaz állapotba helyezés”. A magyar „megigazulás” szó inkább az emberben végbemenő állapotra vagy folyamatra utal, míg a „megigazítás” Isten cselekvését emeli ki. A teológiában mindkét forma használatos.
Az Újszövetség görög szövegében több rokon szó tartozik ehhez a körhöz: δικαιοσύνη (dikaioszüné, „igazság”, „igazságosság”), δικαιόω (dikaioó, „igazzá tesz”, „igaznak nyilvánít”), δικαίωσις (dikaiószisz, „megigazítás”) és δικαίωμα (dikaióma, „igaz rendelkezés”, „igaz tett”, „jogi követelmény”). A szócikk tárgya szoros értelemben a δικαίωσις és a δικαιόω teológiai tartalma, nem pusztán az általános erkölcsi igazságosság.Joseph Pohle: „Justification”, in: The Catholic Encyclopedia, 8. kötet. New York: Robert Appleton Company, 1910.
A bibliai „igazság” nem pusztán jogi státuszt vagy emberi erényt jelent. Jelentheti Isten hűségét, irgalmát és szövetségi igazságosságát, valamint az embernek azt az állapotát, amelyben Isten előtt helyes viszonyban áll. Ezért a megigazulás egyszerre kapcsolódik a bűnbocsánathoz, Krisztushoz, a hithez, a kegyelemhez és az új élethez.
Bibliai alapjai
Ószövetségi háttér
Az Ószövetségben az igazság és megigazítás gondolata a szövetség, a törvény, az ítélet, az irgalom és a bűnbánat összefüggésében jelenik meg. Isten igazságos bíró, de nem csupán megtorló igazságszolgáltató: irgalmát is kinyilatkoztatja, és bűnbánatra hívja népét.
A zsoltárokban és a prófétáknál a bűnös ember nem saját érdemeire, hanem Isten irgalmára és hűségére támaszkodik. A 32. és 51. zsoltár a bűn megbocsátását, a megtisztulást és a belső megújulást kéri Istentől. A prófétai hagyományban megjelenik az új szövetség ígérete is: Isten törvényét az ember szívébe írja, és lelkét árasztja ki népére (Jer 31,31–34; Ez 36,25–27).
A késői zsidó vallásosságban a törvény megtartása, az engesztelés, a bűnbánat és Isten irgalma egyaránt szerepet kapott. A keresztény értelmezés szerint Jézus és Pál kritikája nem a törvényt mint isteni ajándékot tagadta, hanem azt a felfogást bírálta, amely az ember igaz voltát végső soron a törvény cselekedeteiből akarta levezetni.
Jézus tanításában
Az evangéliumokban Jézus Isten országának közelségét és a megtérést hirdeti. A bűnösökhöz fordul, megbocsátást hirdet, és saját működésében Isten irgalmát teszi láthatóvá. A vámos és farizeus példabeszéde szerint nem az önmagát igaznak tartó ember, hanem az irgalmat kérő bűnös tér haza megigazulva (Lk 18,9–14).A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1987–2029.
Jézus tanítása szerint az embernek szüksége van megtérésre, bűnbocsánatra és Isten irgalmára. A tékozló fiú példabeszéde, a bűnösök befogadása, a bénának mondott bűnbocsánat és a kereszten elhangzó megbocsátó imádság mind ahhoz a bibliai háttérhez tartozik, amelyből a megigazulás teológiája kibontakozott.
Pál apostol leveleiben
Pál apostol különösen a Római és a Galata levélben tárgyalja a megigazulás kérdését. Kiindulópontja, hogy minden ember bűnös: a pogányok a lelkiismeret törvényével, a zsidók a mózesi törvénnyel szemben vétkeztek. Ezért az ember nem saját erejéből, hanem Krisztus megváltó műve által igazul meg.
Pál szerint az ember „ingyen”, Isten kegyelméből igazul meg Krisztus Jézus megváltása által (Róm 3,24). A megigazulás hit által történik, nem a törvény cselekedeteiből (Róm 3,28; Gal 2,16). Ez a hit nem pusztán vélemény vagy külső azonosulás, hanem Krisztushoz kapcsolódás és bizalom Isten kegyelmében.
A páli tanításban a megigazulás szorosan kapcsolódik Krisztus halálához és feltámadásához. Krisztus engedelmessége, kereszthalála és feltámadása hozza meg az ember kiengesztelődését Istennel. A hívő a keresztségben Krisztus halálába és feltámadásába kapcsolódik, és új életre hivatott (Róm 6,3–11).
Jakab levele és a cselekedetek kérdése
A megigazulásról szóló keresztény vitákban gyakran idézik Jak 2,24 állítását, amely szerint az ember cselekedetekből is megigazul, nem csupán hitből. A szöveg közvetlenül a halott hitet bírálja: azt a hitet, amely nem terem szeretetből fakadó cselekedeteket.
A katolikus és több más keresztény értelmezés szerint Pál és Jakab nem ugyanazt a tévedést cáfolja. Pál azt tagadja, hogy az ember a törvény cselekedetei vagy saját érdemei alapján szerezné meg az üdvösséget. Jakab azt tagadja, hogy az élő szeretettől elszakított, pusztán szóbeli hit elegendő volna. A közös pont az, hogy a megigazító hitnek valódi kapcsolatban kell állnia Isten kegyelmével és a szeretetben megnyilvánuló új élettel.
Dogmatörténeti kialakulása
Ókeresztény kor
Az apostoli kor után a megigazulás kérdése nem ugyanabban a formában állt elő, mint a reformáció idején. A keresztény közösségek a keresztség, bűnbánat, eucharisztikus közösség, vértanúság, aszketikus élet és erkölcsi tanítás összefüggésében beszéltek a bűnbocsánatról és az új életről.
Az egyházatyák a gnosztikus és manicheus irányzatokkal szemben hangsúlyozták a teremtés jóságát, Krisztus megváltó művét, az ember valóságos felelősségét és Isten kegyelmének elsőbbségét. Irenaeus az üdvtörténet egységét és Krisztus új Ádámként végbevitt helyreállító művét emelte ki. Órigenész és Tertullianus a bűnbánat és az erkölcsi megújulás szempontjait is tárgyalták.
Ágoston és a pelagiánus vita
Szent Ágoston a megigazulás és kegyelem tanát elsősorban a pelagianizmus vitájában fejtette ki. Pelagius és követői az emberi akarat és erkölcsi erő szerepét olyan módon hangsúlyozták, amely Ágoston szerint veszélyeztette a kegyelem elsőbbségét. Ágoston válasza szerint az ember Isten kegyelme nélkül nem képes önmagát üdvözíteni vagy saját erejéből igaz állapotba jutni.Szent Ágoston: De spiritu et littera; De fide et operibus.
Ágostonnál a megigazulás Isten ajándéka, amely a bűnöst igazzá teszi. Nem puszta külső kedvezmény, hanem újjáteremtő kegyelem. Ágoston ugyanakkor nem tagadta az ember személyes válaszát: a kegyelem megelőzi, gyógyítja és fölemeli az akaratot, hogy az ember szabadon forduljon Istenhez.
Középkori skolasztika
A középkori teológia a megigazulást a kegyelem, bűnbánat, szentségek és érdem kérdésével összefüggésben tárgyalta. A skolasztika a megtérés folyamatában megkülönböztette Isten cselekvését és az ember kegyelemmel hordozott válaszát. Nagy Szent Albert nyomán gyakran négy mozzanatot említettek: a bűn bocsánatát, a kegyelem kiáradását, a hitet és a bűnnel való szakítást.
Aquinói Szent Tamás szerint az istentelen megigazítása Isten műve, amelyben a lélek Istenhez fordul, elfordul a bűntől, bűnbocsánatot kap, és kegyelemben részesül. Tamás a megigazulást a kegyelem belső hatásával és a szabad akarat kegyelemtől mozgatott együttműködésével magyarázta.Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae, I–II, q. 113.
A késő középkorban egyes nominalista irányzatokban a kegyelem és az isteni elfogadás viszonya jogi vagy külső hangsúlyt kapott, más gyakorlatokban pedig a jámborság külső formái kerülhettek túlzott előtérbe. A reformáció egyik háttere éppen az a kérdés volt, miként érthető az ember üdvössége Isten ingyenes kegyelme és Krisztus érdeme alapján.
Katolikus tanítás
A Tridenti Zsinat tanítása
A katolikus egyház megigazulásról szóló klasszikus tanítóhivatali megfogalmazása a tridenti zsinat VI. ülésszakának Decretum de iustificatione című határozata. A zsinat a reformáció vitái közepette tanította, hogy az ember Ádám bűne után nem képes saját erejéből fölemelkedni, de szabad akarata sem semmisült meg teljesen. A megigazulás kezdeményezője Isten megelőző kegyelme.
Trident szerint a megigazulás nem pusztán a bűnök elengedése, hanem a belső ember megszentelése és megújítása is. A zsinat ezért elutasította azt a felfogást, amely a megigazulást kizárólag külső beszámításként vagy puszta jogi nyilatkozatként értelmezte. A katolikus tanításban Isten nemcsak igaznak tekinti a bűnöst, hanem kegyelmével valóban meg is újítja.
A tridenti tanítás szerint a megigazulás formális oka Isten igazsága olyan értelemben, hogy Isten igazsá teszi az embert: megszentelő kegyelmet ad neki. A végső ok Isten és Krisztus dicsősége, a ható ok Isten irgalma, az érdemszerző ok Krisztus szenvedése, az eszközszerű ok pedig a szentség, elsősorban a keresztség.
A megigazulás folyamata
A katolikus teológia különbséget tesz a felnőtt megtérő megigazulására való előkészület és a megigazulás isteni ajándéka között. A felnőtt emberben a kegyelem hitet, reményt, szeretetet, bűnbánatot és Istenhez fordulást ébreszt. Ezek nem önmagukban érdemlik ki az első megigazulást, hanem Isten megelőző kegyelmének hatásai.
A keresztség a megigazulás rendes szentségi eszköze. A katolikus tanítás szerint a keresztségben eltöröltetik az áteredő bűn és minden személyes bűn, az ember megszentelő kegyelmet kap, Isten gyermekévé és Krisztus testének tagjává lesz. A keresztség után elkövetett halálos bűn esetén a bűnbánat szentsége szolgál a kegyelmi állapot helyreállítására.
A megigazulás az ember részéről nem puszta passzivitás, de nem is saját erőből végzett önmegváltás. A katolikus tanítás szerint Isten kegyelme megelőzi és hordozza az ember válaszát. Az ember szabadon együttműködhet a kegyelemmel, de el is utasíthatja azt.
Hatásai
A katolikus tanítás szerint a megigazulás fő hatásai:
a bűnök valóságos bocsánata; a megszentelő kegyelem elnyerése; Isten barátsága és a fogadott istengyermekség; a Szentlélek ajándéka; a hit, remény és szeretet teológiai erényeinek kiáradása; a Krisztussal való közösség és az örök élet reménye.
A megigazulás nem szünteti meg a rosszra való hajlamot, vagyis a konkupiszcenciát. A katolikus tanítás szerint ez a hajlam a keresztség után is megmarad, de önmagában nem azonos a bűnnel. A kegyelem erőt ad a kísértéssel szembeni küzdelemhez és a szeretetben való növekedéshez.
Hit, jócselekedetek és érdem
A katolikus tanítás szerint az első megigazulást sem hit, sem cselekedet nem érdemli ki. A megigazulás ingyenes kegyelmi ajándék, amely Krisztus érdeméből fakad. A hit ugyanakkor a megigazulás kezdete, alapja és gyökere, mert az ember hitben fogadja el Isten ígéretét és fordul Krisztushoz.