Gigliola Cinquetti (Verona, 1947. december 20. –) olasz táncdalénekesnő és színésznő. 1964-ben vált nemzetközi hírű előadóvá, amikor a Non ho l’età című dallal megnyerte előbb a Sanremói Dalfesztivált, majd abban az évben Olaszország képviseletében az Eurovíziós Dalfesztivált is. A romantikus olasz könnyűzene világszerte ünnepelt, egyik legnagyobb sztárja volt egy évtizeden át. Hazájában ma is népszerű, az utóbbi években főleg a televízióban szerepel.
Karriertörténet A kezdetek Gigliola Cinquetti veronai nemesi családból származik; édesapja, Luigi, műszaki rajzoló volt, édesanyja, Sara, háztartásbeli. 20 hónappal idősebb nővére, Rosabianca beceneve: Robbie. A családi legenda szerint Gigliola csecsemőként nappal nyugodt gyermek volt, éjszakánként viszont kitartóan kiabált. A család rendszeresen egy közeli kicsiny városban, Cerro Veronesében töltötte szabadságát, de időnként a tengerpartra is ellátogattak, ahol Bellaria-Igea Marina és Cesenatico voltak a kedvelt pihenőhelyeik. A kicsi Gigliola ötévesen szerezte első színpadi tapasztalatait: Szűz Máriát játszotta egy gyermekelőadáson. A közönség lelkesen megtapsolta a szereplőket, és ez az élmény meghatározó volt a kislány számára. A szülők hamar felfigyeltek lányaik tehetségére, és egy apácánál taníttatni kezdték őket énekelni és zongorázni. Az éneklés mellett Gigliola a rajzban is ügyes volt, ám a sportokban kifejezetten ügyetlennek bizonyult. Próbálkozott az úszással, a tenisszel és a görkorcsolyázással, de egyikben sem volt sikerélménye. Az édesapa egyik barátja, Gerosa úr közbenjárására Gigliola Ravazzin mesternél folytatta énekóráit. 1959-ben a veronai Ristori színházban lépett újra a közönség elé, egy énekversenyen. Győzött, s így lehetőséget kapott további fellépésekre. A szülők – főleg az édesapa – azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy folytassa a tanulmányait.
1963 nyarán Velencében Gigliola részt vett egy tévés válogatáson, hogy bekerüljön a Gran Premio című show-műsorba. Augusztusban volt az utolsó válogatás Milánóban. Cinquetti erről kis híján lemaradt, mert a tévétársaság értesítése nem találta őt otthon: nyaralni volt a szüleivel. Végül is visszalépett a versenyből, mert időközben megnyerte a castrocarói énekfesztivált a Le strade di notte című dallal.Visszalépésben talán egy korábbi rossz élménye is szerepet játszott, ugyanis egyszer már részt vett ugyanennek a tévécsatornának egy másik válogatásán is, ahol azzal a nevetséges kifogással utasították el, hogy túl nagyok a fogai. A győzelemmel együtt járt az újabb lehetőség is: részvétele a következő, 1964-es Sanremói Dalfesztiválon. A rendezvény specialitásaként mindegyik olasz versenyzőnek volt egy külföldi párja, aki ugyanazt a dalt adta elő. Olyan vendégsztárok léptek fel olasz kollégáikkal, mint Paul Anka, Gene Pitney, Frankie Avalon, Frankie Laine, Peggy March és Ben E. King. Gigliola párja egy kevésbé ismert belga állampolgárságú, apuliai énekesnő, Patricia Carli volt, aki soha nem vonta kétségbe, hogy közös győzelmük valójában Cinquetti érdeme. A nyertes dal címe: Non ho l'età (per amarti). A zenei seregszemlét valószínűleg Bobby Solo nyerte volna, aki viszont torokbetegsége miatt csak a tilalmas playbackkel tudott fellépni a döntőben, s emiatt a zsűri végül kizárta a versenyből (ennek dacára Solo Una lacrima sul viso című dalából később nagy sláger lett).
1964-ben Olaszország Gigliolát nevezte az Eurovíziós Dalfesztiválra, természetesen a sanremói nyertes dallal. A versenyt Koppenhágában tartották. A versenyszámokra vonatkozó megkötések egyike az volt, hogy nem lehetnek 3 percesnél hosszabbak. Cinquetti slágere 19 másodperccel túllépte volna, de szerencsére Franco Monaldi karmester - némi rövidítéssel - ügyesen megoldotta a problémát. Gigliola – bár nagyon izgult – megnyerte a fesztivált: ő volt az első olasz győztes az Eurovíziós Dalfesztiválok történetében. A siker fellépések sorozatát hozta magával: hazájában például Minával és Ornella Vanonival, Franciaországban pedig Jacques Brellel és Maurice Chevalier-vel énekelt együtt. A Non ho l'età óriási slágernek bizonyult, több mint ötmilliót adtak el belőle világszerte, amivel a Volare (Modugno) után a második legsikeresebb olasz könnyűzenei felvétel lett. Természetesen nagylemezt is felvettek az énekesnővel, amire igen gondosan válogatták a dalokat, mert a menedzserek az „ártatlan fiatal lány” imázsát szerették volna megőrizni. Kissé meglepő módon az albumra nem került fel legelső győztes dala, a Le strade di notte, a Sull’acqua viszont – amit szintén ugyanazon a castrocarói fesztiválon énekelt – igen. Az új dalok közül az Il primo bacio che darò / Non è niente, lasciami stare és a Caro come te / Barbablù című kislemezek lettek különösen sikeresek. Az énekesnői emellett tanulmányairól sem feledkezett meg, s bár művészettörténetből megbukott, a pótvizsgán sikeresen átment.
1965–1969 thumb|Gigliola Cinquetti 1966-ban 1965-ben Gigliola újra indult a sanremói fesztiválon. Társa ezúttal Connie Francis volt. Versenydaluk címe: Ho bisogno di vederti. Gigliola legnagyobb riválisa ismét Bobby Solo volt, aki a Se piangi, se ridi című dallal ezúttal valóban megnyerte a fesztivált, Cinquettiék másodikok lettek. Mindazonáltal az Ho bisogno di vederti szintén sláger lett, francia, német és spanyol nyelvű változat is készült belőle. A nemzetközi pletykasajtó a szerelemmel kapcsolatos Gigliola-slágerek miatt különösen nagy érdeklődést mutatott a sztár magánélete iránt, vagyis, hogy tényleg túl fiatal-e a szerelemhez, ahogyan azt eurovíziós slágerében énekelte. Szerelem helyett azonban Gigliola fellépéseket vállalt világszerte, például Japánban. Nagy izgalommal készült vizsgáira, mert abban sem volt biztos, hogy a karrierje miatti gyakori hiányzások következtében tanárai egyáltalán engedik-e levizsgázni. Ezután ismét énekesi pályájára koncentrált.
1966 januárjában a televízióban lépett fel az Io, Gigliola című show-műsorban, január 8. és január 22. között. Az műsorban beszélt életéről, pályafutásáról és persze énekelt is. Ismert slágerei mellett, két új dalt is bemutatott. Az egyik az I Know a Place című sláger olasz nyelvű változata volt, a másik Enzo Jannacci szerzeménye, a Sfiorisci bel fiore. Vendégei olyan hírességek, mint Virna Lisi, Vittorio Gassman, Monica Vitti és Renato Rascel voltak. A tévéműsor után a soron következő Fesztiválra készült, amelyen új arculattal akart fellépni. Úgy gondolta, hogy szakítania kell „a lány, aki túl fiatal a szerelemre” imázzsal. Az arculatváltás eszköze a Dio, come ti amo című dal volt, Domenico Modugno szerzeménye, aki a társelőadó is volt. A verseny nehéznek ígérkezett, a zsűri zömmel fiatalokból állt, akik a hagyományos olasz könnyűzene helyett inkább a modern, divatos stílusokat favorizálták. Az első körben Giglioláék csak negyedikek lettek, de a végső döntőt ők nyerték olyan kollégákat megelőzve, mint Ornella Vanoni, Milva, Pino Donaggio, Adriano Celentano és Iva Zanicchi. Ezek után nagy meglepetést keltett, hogy a soros, Eurovíziós Dalfesztiválon – ahová Modugno vitte a dalt – a Dio, come ti amo utolsó helyezést ért el, 0 ponttal! Modugno csalást emlegetett, de vádjait nem sikerült bizonyítania. A dal nemzetközi népszerűségére jellemző, hogy francia, spanyol, német, sőt japán nyelvű változat is készült belőle. Ráadásként a slágerhez elkészült az azonos című film is (1966), ebben Gigliola főszerepet kapott. A produkció Dél-Amerikában kiugró sikert aratott.
left|thumb|Caterina Casellivel 1967-ben Cinquetti következő filmje a Testa di rapa (1966) volt. A XIX. századi történetben tanítónőt alakított. Giancarlo Zagni alkotása ellen a cenzúra fellépett, mondván, hogy a mű előnytelen képet fest az (akkori) olasz igazságszolgáltatásról. A Gigliola által énekelt 3 betétdal – a Testa di rapa, a Cinque son le dita és az Hai imparato da me – kislemezen jelent meg. 1967-ben az énekesnő úgy döntött, hogy nem vesz részt a sanremói fesztiválon. Helyette inkább világ körüli turnéra ment, ennek egyik állomása Brazília volt. Hazájában azonban nem feledkeztek meg róla: egy népszerűségi szavazáson a 4. legkedveltebb énekes lett Mina, Gianni Morandi és Rita Pavone után. 1968-ban a Sera című szerzeménnyel indult San Remóban. Noha csak 8. helyezést ért el vele, nagyon jó kritikákat kapott: méltatói szerint valójában ezzel a dallal lépett ki a „naiv, ártatlan fiatal lány” szerepköréből. A korábbi gyakorlatnak megfelelően a külföldi piacra a Sera is többféle változatban elkészült: franciául, görögül, spanyolul és németül. A tévében az Addio giovinezza című zenés komédiával növelte rajongói táborát. Partnerei: Ornella Vanoni és Nino Castelnuovo. 1969-ben, Paolo Villaggio társaságában egy 13 részes zenés rádióműsorral – La bella e la bestia – aratott újabb sikert. Ugyanebben az évben a dalfesztiválon a La pioggia című dallal szerepelt. Partnere a francia France Gall volt, aki éppen Cinquetti után, 1965-ben nyerte meg az Eurovíziós Dalfesztivált a Poupée de cire, poupée de son című slágerrel. A végső döntőben a La pioggia a 6. lett, ám sikere elképesztő volt: japán, görög, német, francia és spanyol nyelvű változatok készültek belőle.A dalt Magyarországon Harangozó Teri énekelte A zápor címmel. Újabb világ körüli turné következett, állomásai Franciaország, Spanyolország, Kanada, Latin-Amerika és Japán voltak.
Az 1970-es évek Az új évtized nem indult jól az énekesnő számára. A sajtó legnagyobb örömére 1970-ben végre bejelentették, hogy Gigliolának jegyese van Vittorio Selmo, 23 éves veronai joghallgató személyében. Az ifjú azonban állítólag nem nézte jó szemmel kedvese énekesnői pályafutását, ezért egy évvel később szakítottak. 1970. május 4-ről 5-re virradó éjszaka Cannes és Antibes között Gigliola autóbalesetet szenvedett, de szerencsére sérülései nem voltak súlyosak. Újabb fesztiválokon vett részt, illetve Gigliola lustrissima circola con la gente címmel új rádióműsort készített. Természetesen tévéfellépésekre is sor került, illetve a szokásos sanremói megmérettetésre, ahol a Romantico blues című dalt énekelte Bobby Solo partnereként. A következő évben ugyanitt Ray Conniffal lépett fel, a Rosa nel buióval.Magyar nyelven Kovács Kati énekelte Rózsák a sötétben címmel. 1972-es fesztiváldalának (Gira l’amore) szövegét a cenzúra miatt meg kellett változtatni. A sláger elkészült francia, spanyol, japán, görög és német nyelven. Különösen a francia verzió lett sikeres: Franciaországban Une vedette et son public címmel külön tévéműsort szenteltek az olasz csillagnak, Párizsban pedig rajongói klubot alapítottak a tiszteletére. Színésznőként az olasz tévében tündökölt: az Il bivio című kétrészes filmet Brigitte Bardot exférje, Roger Vadim filmrendező is látta, aki szerződést ajánlott neki, ám a szemérmes lány elutasította az erotikus töltetű filmjeiről ismert művészt.