250px|jobbra|bélyegkép|José Antonio Páez időskori képe José Antonio Páez (teljes nevén José Antonio Páez Herrera; Curpa, Acarigua mellett, Új-Granada Alkirályság, 1790. június 13. – New York, Amerikai Egyesült Államok, 1873. május 6.) új-granadai születésű venezuelai katonatiszt, politikus, Venezuela köztársasági elnöke. Kortársai a Kolumbia függetlenségéért folyó harcok során „A síkvidékek kentaurja” (El Centauro de los Llanos) néven emlegették. A venezuelaiak nemzeti hősként tisztelik és országuk alapító atyjának tartják őt.
A latin-amerikai függetlenségi háborúkban (1810–1825) harcolt a spanyol függés alatt álló Új-Granada Alkirályság venezuelai területeinek szabadságáért. Részt vett az önálló Kolumbia megalakulásához (1819) vezető harcokban, majd 1829-ben Venezuela a vezetésével megvívott harc eredményeként önállósította magát Nagy-Kolumbiától. Három ízben volt hazája köztársasági elnöke, összesen tizenegy éven keresztül (1830–1835, 1839–1843, 1861–1863), de az 1830–1848 közötti időszakot általában is a Páez politikai és gazdasági befolyása alatt álló konzervatív oligarchia korszakaként ismeri a történettudomány (páezizmus, paecismo). Utolsó elnöki mandátuma idején diktátorként irányította az országot. Páez a 19. századi caudillók, a helyi hadurakból, katonai vezetőkből lett dél-amerikai államfők egyik tipikus képviselője volt. Venezuela első szabadkőműves nagymestere, valamint a skót rítusú szabadkőművesek első nagyparancsnoka volt.
Élete Ifjúkora A sűrűn lakott partvidéktől távol, a Méridai-Kordillerák délkeleti előterében, szegénysorban élő mesztic szülők, Juan Victorio Páez és María Violante Herrera gyermekeként született, hét testvére közül egyedül ő érte meg a felnőttkort. 1798-ban anyja Guanare városába küldte, hogy ott doña Gregoria Díaz magániskolájában végezzen általános tanulmányokat. Miután tizenhét éves korában, 1807-ben útban hazafelé útonállók támadták meg, és Páez a banda egyik tagját önvédelemből megölte, ezért menekülni kényszerült a városból. Marhapásztorként (llanero) helyezkedett el a nagybirtokos Manuel Antonio Pulido egyik a világtól eldugott ranchán, La Calzadán, idővel pedig marhakereskedéssel is foglalkozott. 1809. július 1-jén Canaguában házasságot kötött a tizenhét éves Dominga Ortizszal. Frigyükből később tíz gyermek született, de közülük csak ketten, María és Manuel Antonio érték meg a felnőttkort.
A Kolumbia függetlenségéért folyó harcok Páez 1810 elején csatlakozott az Új-Granada Alkirályság (a későbbi Nagy-Kolumbia) függetlenségéért vívott szabadságharchoz. Legelőször a Barinas környéki harcokban vett részt a korábbi munkaadója, don Pulido vezette lovascsapatban, ahol őrmesteri rangig vitte. 1813-ban visszatért polgári foglalkozásához, ismét marhakereskedő lett, majd a spanyol tábornok, Antonio Tiscar parancsára – saját jól felfogott érdekében – néhány kisebb szolgálatot tett a megszálló spanyol hadseregnek, de az általuk felajánlott katonai rangot visszautasította. Még ugyanazon év októberében önállósította magát és egy 400-600 llaneróból álló szabadcsapat élén harcolt a spanyolok ellen. Időről időre csatlakozott ugyan különféle reguláris alakulatokhoz, de zabolátlan természete alkalmatlanná tette az alaki és katonai fegyelemre, így javarészt llanerói élén küzdött szűkebb pátriája, a mai Délnyugat-Venezuela függetlenségéért. Páezt, a Barinas környéki hegyvidék rettegett gerillavezérét keménykezűségéről ismerték, aki rohamosan gyarapodó gerillaseregével mind fontosabb tényezővé nőtte ki magát. Kortársai „a Llanos kentaurja” (El Centauro de los Llanos) néven emlegették.
1816 szeptemberében a szabadságharcot vezető Simón Bolívar jóváhagyásával – valamint a helyi elit, tisztviselők és általában a lakosság támogatásával – Santander tábornok helyét átvéve a nyugat-venezuelai hadseregszárny parancsnoka lett. Fő feladata a royalista csapatok elleni védekezés katonai megszervezése volt. Függetlenségét Venezuela ekkor még nem nyerte el, de a szabadságharc során az Új-Granada Alkirályságtól elszakított, független területek élén a szintén venezuelai születésű Bolívar állt. Felsőbbségét és parancsnokságát Páez ugyan elismerte, de kapcsolatukat örökös feszültség terhelte, a két ember szögesen eltérő származása és társadalmi háttere mellett alapvető stratégiai célokban és a szükséges hadmozdulatok lebonyolításában sem értett egyet. Páez az 1810-es évek utolsó harmadában mintegy tucatnyi ütközetet nyert meg a royalisták ellen. 1817. január 28-án 1100 emberével Mucuritasnál győzte le Miguel de la Torre négyezres seregét, és még ugyanabban az évben kisebb diadalokat aratott a spanyolok felett San Antonio de Apure mellett (április 13.), az Apuritói- (június 18.), majd az Utrerai-hágónál (június 20.), elfoglalta Barinast (augusztus 14.) és Apuritót. 1818. február 12-én Calabozónál, majd február 15-én Uriosánál kergette szét Pablo Morillo seregét. Március 8-án serege élén bevonult San Fernando de Apure városába, március 26-án pedig az ortizi csatában harcolt a rojalisták ellen. 1819. január 20-án Bolívartól osztálytábornoki kinevezést kapott és röviddel ezután került sor egyik legnevezetesebb diadalára, az 1819. április 3-ai Las Queseras del Medió-i ütközetre. Ennek során a nagy létszámfölényben lévő spanyolokat lepte meg és futamította meg mindössze százötven llanero élén, amiért már másnap megkapta a legnagyobb katonai kitüntetést, az Orden del Libertadort.
350px|jobbra|bélyegkép|A carabobói csata Martín Tovar y Tovar festményén A háttérben Bolívar vezetése alatt folytak a mai Kolumbiát, Venezuelát, Ecuadort és Panamát magában foglaló Kolumbiai Köztársaság függetlenségéhez vezető katonai akciók és diplomáciai lépések, amelyek eredményeként 1819. december 17-én Angosturában kikiáltották a spanyol koronától független Kolumbiai Köztársaságot (a történettudományban e korai államalakulat megnevezése Nagy-Kolumbia). A valóságban több helyütt továbbra is tartották magukat a spanyolok, egyebek között a mai Venezuela nagy részén, Páez szűkebb pátriájában is. Páez itt vívta a felszabadító háborút saját szakállára, az általa jól ismert gerilla-hadviselés szabályainak megfelelően, anélkül hogy ténylegesen is csatlakozott volna a bolívari erőkhöz. 1821-ben azonban fordulat állt be stratégiájában: májusban seregét egyesítette a Bolívar vezette felszabadító hadsereggel. Még ugyanazon év június 24-én az egyesített sereg nagyarányú győzelmet aratott a royalisták felett Carabobónál, elsősorban annak köszönhetően, hogy Páez llanerókból álló lovassága váratlan szuronyharcba bocsátkozott, s ezzel szétzilálta az ellenség sorait. Bolívar még a csatamezőn vezénylő tábornoki (general en jefe) rangra emelte Páezt, s a hadi siker után, június 29-én egymás oldalán vonultak be Caracas városába, amely ellenállás és feltétel nélkül megadta magát a szabadságharcosoknak. Ezzel a győzelemmel a mai Venezuela területe teljesen felszabadult a spanyol uralom alól, és az 1819-ben kikiáltott, független Kolumbiai Köztársaság szövetségi tartománya lett.
A Venezuela függetlenségéért vívott küzdelem balra|bélyegkép|250px|Páez 1828-ban A függetlenség kivívását követő békeidőben Páez hivatalosan a venezuelai országrész (Caracas, Barquisimeto, Barinas és Apure tartományok) polgári és katonai közigazgatásának vezetője lett (jefe superior civil y militar). Még levezényelte az utolsó rojalista csapatok elleni ütközeteket (pl. 1822. augusztus 11-én Naguanaguánál), 1823-ban pedig letelepedett a Calabozo melletti San Pablo hatóban, s ettől fogva vállalkozásai gazdasági ügyeit intézte. Több haciendát is vásárolt vagy bérelt, amelyeken mezőgazdasági vállalkozásokat indított (kakaó-, kávé- és indigótermesztés, tejtermelés, cukorfinomítás), s az általa előállított termékeket exportálta vagy az államnak adta el. Jefe superiorként leginkább a saját érdekeinek megfelelő intézkedéseket hozott, azaz az állattartás és különösen a szarvasmarha-tartás jogi viszonyait rendezte. Így például 1828 augusztusában a közreműködésével jött létre az a törvény, amely rendezte a legelők (llano) tulajdonviszonyát, a legelőhatárok kitűzését és a legeltetés rendjét.
Politikailag mindvégig Venezuela függetlenségét támogatta. A spanyol koronagyarmat, Új-Granada ugyan felszabadult a függés alól, de a közös cél kivívását követő békeidőben felszínre kerültek a helyi érdekek, a nacionalista erők elszakadási törekvései. Az új ország, Kolumbia területe hatalmas volt, ami jelentősen megnehezítette a szövetségi fővárostól, Bogotától távolabbra eső tartományok – mint például Venezuela – közigazgatási és gazdasági irányítását. A köztársasági elnököt, Simón Bolívart ráadásul a perui területekért folyó harcok kötötték le. A venezuelaiak egyfelől jogosan érezhették úgy, hogy a központi hatalom az ő gondjaikkal nem képes foglalkozni, másfelől ezt ki is használták és szeparatista törekvéseik indokául használták fel, amikor arra hivatkoztak, hogy Venezuela jövőjét csak egy Kolumbiától független közigazgatás biztosítaná.
1825-ben Páez országos toborzást rendelt el, egyfelől a vidéken fosztogató gerillacsapatok visszaszorítása céljából, másfelől pedig azért, mert félő volt, hogy a Kuba szigetén állomásozó, megújult spanyol csapatok kihajóznak és partra szállnak Venezuelában. A kolumbiai központi kormányzat nem nézte jó szemmel Páez mozgósítási rendeleteit, és lázítással vádolták meg. Jefe superiori posztjától megfosztották, és helyébe a Bogotához lojális Juan Escalonát állították, ami viszont a függetlenség párti venezuelaiakat bőszítette fel. 1826. április 27-én Páez a függetlenségi törekvések élére állva Valencia városában meghirdette a La Cosiata mozgalmat, amelyhez az elkövetkezendő napokban több város is csatlakozott (köztük Caracas). Kezdeti elgondolásaik szerint az alkotmány módosításával szerették volna elérni Venezuela függetlenségét, akár Bolívar irányításával is. Bolívar hajlandónak mutatkozott a diplomáciai rendezésre, de a bogotái ügyvezető kormány vezetője, Francisco de Paula Santander rebelliseknek bélyegezte meg a Páez oldalán álló szeparatistákat, s a katonai megoldásban, a felkelők erőszakos leverésében látta a megoldáshoz vezető egyetlen utat. Végül a három államférfiú közötti levél- és jegyzékváltások, tárgyalások oda vezettek, hogy Kolumbia 1827. január 1-jén amnesztiában részesítette a La Cosiata mozgalomban részt vevőket, cserében Páez a kibővített autonómiában részesülő venezuelai országrészek polgári és katonai vezetője lett, alárendelve magát Bolívar felsőbbségének. Ezzel a kiegyezéssel Santander politikailag megalázó helyzetbe került, venezuelai követői pedig elveszítették a közigazgatásban betöltött pozícióikat. Páez, a volt llanero és hadúr ezzel szemben végérvényesen politikussá lett: míg korábban csupán a csatatéren tűnt ki katonai tehetségével, ezúttal a La Cosiata alkalmat teremtett politikai képességei megvillantásához is.
Bár Páez alkotmányosan is a venezuelai országrész kormányzója lett, ő és követői nem elégedhettek meg a részleges függetlenséggel, a La Cosiata – ha a felszín alatt is – tovább élt és a benne részt vevők Venezuela függetlensége érdekében szervezkedtek. 1829. november 24-én értelmiségiek, földbirtokosok és caudillók részvételével nagygyűlésre került sor a caracasi Szent Ferenc-kolostorban, ahol a megjelentek hitet tettek Venezuela függetlensége mellett. Ennek szellemében Páez 1830. január 13-án kikiáltotta a független Venezuela elszakadását Kolumbiától, s március 31-én a frissen összeült nemzetgyűlés 86%-os többséggel megerősítette Páezt új posztján, aki hivatalosan is az új köztársaság első elnöke lett.
A páezizmus (paecismo) korszaka