bélyegkép|300px|A tajga földrajzi elhelyezkedése a tundra és sztyepp között
A tajga az eurázsiai–boreális és észak-amerikai–boreális flóraterületek jellemző növénytársulása; döntően nagyon kis fajszámú tűlevelű erdő. A tajga a világ legnagyobb szárazföldi életközössége; elterjedése cirkumpoláris, azaz a sarkkör körüli. Észak-Amerikában Kanada, Alaszka és az Amerikai Egyesült Államok bizonyos más részei tartoznak ide, Eurázsiában pedig Svédország, Finnország, Norvégia és Oroszország egyes részei (kiváltképp Szibéria); továbbá Észak-Kazahsztán és Japán északi része (Hokkaidó). A déli féltekéről teljesen hiányzik.
Azokban a földtörténeti korokban, mikor a Bering-földhíd összekötötte Alaszkát és Kelet-Szibériát, számos állat- és növényfaj kölcsönösen megtelepedett a két szárazföldi részen, és hatalmas életközösséget hoztak létre. Az azonos nemből származó élőlények számos különböző fajra tagolódtak, és ezek a tajga más-más részein jutottak túlsúlyra.
A tajga azon részein, amelyeket az igazán szélsőséges téli fagyok elkerülnek, a tűlevelűeken kívül megtalálhatóak bizonyos lombhullató növényfajok is, mint a nyír, az éger, a fűz, a nyárfa. Kelet-Szibéria legkeményebb hidegeivel viszont a lombhullató fák közül csak a vörösfenyő birkózik meg. A tajga öv déli peremén a tűlevelűek között elszórtan előfordulnak olyan lombhullató növények is, mint a tölgy, a juhar vagy a szil.
Éghajlata és földrajzi helyzete bélyegkép|250px|Az alaszkai tajga
Hőmérséklet
A tajga életközösségét a Köppen-féle éghajlat-osztályozási rendszer Dfc-nek minősíti: olyan helyeken alakul ki, ahol a nyár túl rövid, a tél pedig túl hosszú ahhoz, hogy a lomblevelű erdők megéljenek. A területre jellemző a nyári és téli időszak nagy hőmérséklet-különbsége. A sarkvidéki területek és a tundra után a tajga a Föld leghidegebb területen kialakult életközössége. A Nap az év túlnyomó részében alig emelkedik a horizont fölé, a tél legalább 5-6 hónapig tart. A Földön ebben a zónában a legnagyobb az évi közepes hőingás (egyes területeken +30 °C-os nyári maximummal és -70 °C-os téli minimummal a különbség a 100 °C-ot is elérheti). A legmelegebb hónap középhőmérséklete 10–18 °C, az évi középhőmérséklet 10 és 0 °C között alakul úgy, hogy a havi átlaghőmérséklet legalább nyolc hónapon át +10 °C alatt marad. A rövid nyár meleg és csapadékos. A tavasz és az ősz egyaránt nagyon rövid (néhány hetes). Általánosságban elmondható, hogy a tajga erdőségei a júliusi +10 °C-os, alkalmanként +9 °C-os hőmérséklet vonalától délre húzódnak. A déli határvonal helyzetét a csapadék mennyisége határozza meg. Ekképpen az északi féltekén a tajga a mérsékelt égöv északi pereme; a tajga és a tundra határa egyúttal a mérsékelt és a hideg éghajlati öv határa is.
Csapadék
A tajgán az éves csapadék évi 200–750 mm. Ennek többsége a nyári hónapokban hulló eső, de lehet köd, illetve hó is. Az éves párolgásnál még ez a kevés is több, ezért a vegetáció sűrű. A tajga északi részein a hótakaró akár kilenc hónapig is megmaradhat.
Bár a csapadék viszonylag kevés, az éghajlat nedvesnek számít, mert a hideg miatt a párolgás is csekély. Azokon a helyeken, ahol az éves csapadék kevés, a tajgát a júliusi +15 °C-os hőmérséklet vonaltól délre a nyílt sztyepp fás területei válthatják fel, de a tajga általában eléri a júliusi +18 °C-os hőmérséklet vonalát is – olyan helyeken, ahol az éves csapadék még több (Távol-Kelet és Észak-Mandzsúria), a júliusi +20 °C-ost is. A melegebb területeken a tajga élővilága változatosabb, mint északon. A tajga melegkedvelő fái: koreai cirbolya (Pinus koraiensis), jezo-luc (Picea jezoensis), mandzsu jegenyefenyő (Abies holophylla).
Az éves csapadékösszeg alapján jól elkülöníthető a tajga két típusa: a hideg-óceáni (csapadékosabb) és a hideg-kontinentális (szárazabb).
Földrajzi helyzete Az eurázsiai hideg-óceáni típus Skandináviától Nyugat-Szibérián át a Jenyiszej folyóig tart, a hideg-kontinentális Kelet-Szibériában a Jenyiszejtől keletre (aztán a Távol-Keleten ismét a hideg-óceáni típus váltja fel, immár a Csendes-óceán hatására).
Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékén és Ázsia különösen csapadékos részein a tajga fokozatosan mérsékelt övi tűlevelű esőerdővé alakul, Kelet-Ázsiában pedig széleslevelű mérsékelt övi erdőkbe megy át. A tűlevelű és a lombos erdők határán elegyes erdőkben keverednek a két zóna jellemző fái; magában a tajgában a lombos fák közül csak a nyírek élnek meg.
A Würm-glaciális erősen befolyásolta a tajga öv helyzetét. Azokon a helyeken, ahonnan a növényzet visszahúzódott, a mélyedésekben gyakran tavak, mocsarak, mocsaras síkságok, tőzeglápok alakultak ki.
A déli mérsékelt égövben nem alakult ki tajga vagy ahhoz hasonló biom, aminek két fő oka: az ennek megfelelő éghajlatú területeket csaknem mindenhol tenger borítja; a fenyőfélék (Pinaceae) a déli féltekén nem terjedtek el.
Talajai
A tajga talajaiban többnyire kevés a tápanyag. A talaj A szintje vékony, és a mérsékelt övi lombhullató erdőkben megszokottnál kevesebb benne a humusz. Ennek okai: az avar utánpótlása lassú (a tűlevelek több évig a fán maradnak); a hideg akadályozza a talajflóra életét, megnehezíti a tápanyagfelvételt, a viaszos tűlevelek lassan bomlanak le.
A lehullott levelek és mohák hosszú ideig maradhatnak az erdő talaján az éghajlatra jellemzően nedves, hűvös környezetben. Az örökzöld tűlevelek elsavanyítják a talajt, aminek fejlődésében meghatározó a kimosódás (kilúgozás) és az agyagásványok szétesése (podzolosodás). Az ilyen talajon leginkább zuzmók nőnek és néhány mohafaj. Mivel kevés benne a tápanyag, mezőgazdasági művelésre alkalmatlan.
A tajga talajának biológiai változatossága a legtöbb erdőtársulásénál kisebb. Sok helyütt jellemző a tőzegesedés, a talaj szinte az egész évben fagyott.
A tűlevelű erdők alatt podzol (szürke erdőtalaj) alakul ki. Fejlődésének fő folyamata a kilúgzás (kimosódás); a podzolosodás lényege az agyagásványok szétesése; másik jellemzője a kelátosodás tehát a kelátok képződése. Típusai: glejes podzol, humuszos podzol, vasas podzol.
Intrazonális talajai a szology- és láptalajok (Keveiné). A tajgákban, illetve belőlük kialakuló lápok között sík- és dagadólápok egyaránt előfordulnak.
Szerkezete, szintjei bélyegkép|Fenyőfák az alaszkai tajgán
A tajga lombkoronaszintje többnyire zárt; kevés fényt enged át. Ennek megfelelően a cserjeszint és a gyepszint is fejletlen, a mohaszint viszont akár 30–40 cm vastag is lehet. A zuzmószint is igen gazdag. A moha-, illetve zuzmószint fejlettsége alapvetően a csapadék mennyiségétől függ: a szárazabb erdők aljnövényzetének uralkodó növénye a rénzuzmó (Cladonia spp.), a közepesen nedves helyeken viszont tömegesen tűnnek föl a mohák: emeletes moha (Hylocomium splendens), pirosszárú moha (Pleurozium schreberi), seprűmoha (Dicranum spp.), strucctollmoha (Ptilium crista-castrensis), illetve májmohák (a leveles májmohák (Jungermanniopsida) közé tartozó Scapaniaceae és Calypogeiaceae családok fajai);
a legcsapadékosabb tajgákben pedig a tőzegmohák (Sphagnum spp.).
A mohák egy része epifiton (ezek többsége a lomblevelű elegyfákon telepszik meg); mások a korhadó fákon élnek. A legfontosabb epifiton zuzmók: Duzzadt tányérzuzmó (Hypogymnia physodes), Pseudoevernia spp., Alectoria spp., szakállzuzmó (Usnea spp.).
Szerkezetük és fajösszetételük alapján különböztetjük meg a tajga típusait: sötét tajga, világos tajga, hegyi tajga, tőzeges-lápos tajga (Keveiné).
Eurázsiai tajga Az eurázsiai tajgának rendszerint két fő fajtáját különböztetik meg. A zárt lombú erdőkben a fák koronája összefüggő tetőt alkot, a talajt moha borítja. A zuzmós erdőkben a fák távolabb állnak egymástól, a talajt zuzmó borítja. Az utóbbi a tajga legészakibb területein gyakori.
A tajga növényvilágában dominálnak a tűlevelű fák: vörösfenyő (Larix spp.), lucfenyő (Picea spp.), erdeifenyő (Pinus sylvestris).
A növények nagy része a hideg időjárást elviselő örökzöld, a hideget legjobban tűrő fa azonban a lombhullató vörösfenyő. A tajga fáinak gyökérzete általában nem nyúlik mélyre, körülbelül egy méter mély az a vékony talajréteg, amely nem marad egész évben jéggé fagyva. Sok itt élő növény évszakonként megváltoztatja biokémiai viselkedését, megkeményedik, megszilárdul, és ennek következtében jobban ellenáll a fagynak. A keskeny kúp alakú, lefelé hajló lombozat segíti a hó lepergetését.
balra|bélyegkép|Moha a tajga talaján
Mivel a Nap az év nagy részében a horizonthoz közel jár, a növények nehezen merítenek energiát a fotoszintézisből. Az erdeifenyő és a lucfenyő nem dobja le évszakonként régi leveleit, hanem a régebbi levelekkel fotoszintetizál tél végén és tavasszal is, amikor a napfény már megfelelő, de még túl hideg van újabb levelek hajtásához. A tűlevelek kisebb felülete csökkenti a növényből pára formájában távozó víz mennyiségét; és mivel sötétzöldek, több napfényt nyelnek el. Bár a csapadék mennyisége megfelelő, a téli hónapok alatt a talaj megfagy, és a növények gyökerei nem tudnak vizet felszívni. A tél végére az itt élő növényeket komolyan veszélyeztetheti a kiszáradás.
Bár a tajga növényvilágát a tűlevelűek uralják, előfordulnak itt a zárvatermők is. Megemlítendő közülük a nyír, a nyárfa, a fűz és a berkenye. Sok más kisebb lágyszárú növény is nő a talaj közelében: a cserjeszint uralkodó növénye az áfonya: fekete áfonya, vörös áfonya.
A fűfélék nőnek mindenütt, ahová egy kis napfény elér — többnyire a tisztásokon. A mohaszint általában fejlett: a mohák és zuzmók a nyirkos talajon, valamint a fatörzseken telepszenek meg. A mohaszint növekedése erősen szezonális; a csapadék eloszlását követi.
Sötét lucos tajga A sötét lucos tajga Európa északi részén terjedt el. Karakterfajai:
közönséges luc (Picea abies), szibériai luc (Picea obovata), szibériai jegenyefenyő (Abies sibirica), szibériai cirbolyafenyő (Pinus cembra) .
A mohás lucerdők cserjeszintjében sok az európai faj. Jellemző rá a nyers humusz felhalmozódása és a mocsarasodás, ezek együttese fokozatosan tőzegképződéshez vezet. Fontos altípusa a sík terepen kialakuló szőrmohás lucerdő, amely fokozatosan elláposodva tőzegmohás lucerdővé alakulhat.
Világos erdeifenyő tajga
A világos erdeifenyő tajga a tápanyagszegény, homokos talajok növényzete. Gyakorlatilag egyetlen fája az erdeifenyő (Pinus sylvestris). Speciális változata a zuzmós erdeifenyő erdő.
Világos vörösfenyő tajga
Világos vörösfenyő tajga erdőalkotó fája a dauriai vörösfenyő (Larix gmelinii). Ennek vályogos, illetve meszes talajokon kifejlődő változata a vörösáfonyás vörösfenyő erdő. Ha viszonylag sok a csapadék, a podzolosodott homoktalajokon ezt a nedves vörösfenyő erdő váltja fel. Ezek elláposodásával alakul ki a mohos vörösfenyő tajga és a tőzegmohás vörösfenyő tajga.
Észak-amerikai tajga Az észak-amerikai tajga lényegesen fajgazdagabb az európainál. Domináns fái a tűnyalábos fenyő és a lucfenyő egy-két faja, de ezekkel elegyesen szép számmal nő: balzsamfenyő (Abies balsamea), duglászfenyő (Pseudotsuga menziesii) és cukorjuhar (Acer saccharum) is.
A kanadai fekete lucosokban a fák — domináns faj: kanadai fekete luc (Picea mariana) — és a mohaszint nettó primér produkciója egyaránt 70–150 g/m².
A szürke lucosokban a fák — domináns faj: szürke luc (Picea glauca) — nettó primér produkciója 200–400 g/m²; a mohaszinté 70–150 g/m².
A fenyvesek közé ékelődő lomblevelű erdőfoltokban (nyíresekben, nyárasokban) a mohaszint nettó primer produkciója csekély (4–6 g/m²); a papiros nyíresekben (domináns faj: papírnyír) egyenesen elenyésző.
A tajga természetes megújulása bélyegkép|Lángoló fenyőerdő. Az erdőtüzek pusztulást és új életet is jelentenek a tajgának