John Wesley (IPA: dʒɒn ˈwɛzli; magyarosan: Wesley János) ( 1703. június 17. – 1791. március 2.) anglikán lelkész, vándorprédikátor, akit öccsével, Charles-szal együtt elsősorban a metodista mozgalom megalapítójaként tartanak számon. Célja a biblikus szentség hirdetése volt. Az újkori kereszténység utolsó nagy reformátora. A rendkívüli képességű igehirdető élete folyamán kb. 400 ezer kilométert tett meg lóháton és több mint 40 ezer igehirdetést tartott, ezért kapta az „Isten lovasa” melléknevet. Egyik legismertebb mondása jól kifejezi missziós gondolkodását: „Parókiám az egész világ!”
A John Wesley és a magyarított Wesley János név egyaránt használatos Magyarországon.
Kronológia Életének (ill. testvére életének) kronológiája: 1703-ban megszületik 1707-ben megszületik az öccse, Charles Wesley 1714 Felveszik a londoni Charterhouse Iskolába 1720 Oxfordban kezd tanulni 1725 Diakónussá szentelik 1726 Az oxfordi Lincoln College munkatársává választják 1727 Segédlelkész lesz 1729 Visszatér Oxfordba, átveszi a Szent Klub vezetését 1735 Apja halála. John és Charles Georgiába indul 1737 Barátság Sophy Hopkey-val. John elmegy Amerikából 1738 „Megtérése” május 24-én 1739 Első szabadtéri prédikációja George Whitefield mintájára 1740 Szakít a Morva Testvérekkel (a kvietizmus túlzásai miatt). 1741 Először prédikál Dél-Walesben 1742 Először prédikál Észak-Angliában. Árvaházat és vasárnapi iskolát alapítanak 1744 Első metodista konferencia, az ország metodista körzetekre való felosztása 1746 Rendelőt alapít a szegények számára 1747 Először prédikál Írországban. Kiadja a Primitive Physic című művét. 1749 Barátsága Grace Murray-vel 1751 Feleségül veszi a Vazeille (Molly) nevű özvegyet. Először prédikál Skóciában. 1768 A metodista kápolna megnyitása New Yorkban. A Lady Huntington's College of Trevecca megalapítása. 1771 Francis Asbury, aki később „Amerika Wesley-je”-ként válik ismertté, áthajózik az Atlanti-óceánon Amerikába. 1778 A City Road Chapel megnyitása Londonban 1783 Hollandiába látogat 1784 Felszenteli Thomas Coke-t és másokat az Amerikában végzett munkára, ami végül akaratlanul is az anglikán egyházzal való szakításhoz vezet. 1787 Richard Allen megalapítja Philadelphiában az Afrikai Metodista Episzkopális Egyházat 1788 Meghal az öccse, Charles Wesley 1791 Az ő halála
Élete Családi háttér Apja: Samuel Wesley, lelkész (nonkonformista). Anyja: Susanna Wesley, lelkészcsaládból származik (disszenter). A család 19 gyermekéből ő volt a tizenötödik, az öccse, Charles pedig a család 18. gyermeke. A gyermekek közül csak kilenc élte túl a csecsemőkort.
Tanulmányai A londoni Charterhouse-ban végzett hat éves tanulmányai után 1720-ban belépett az Oxfordi Egyetembe, ahol 1724-ben végzett, és amelynek 1726-ban oktató tagja (fellow) is lett. 1725 őszén az oxfordi püspök szentelte fel diakónusnak. Ebben az évben fordult érdeklődése a biblikus szentség hétköznapi megélése felé, többek között olyan olvasmányok hatására, mint Kempis Tamás: Krisztus követése (valamint William Law: Keresztény tökéletesség, Jeremy Taylor: A megszentelt élet és halál szabályai). 1726–1728 között segédlelkészként szolgált apja mellett Epworth-ban.
1728 szeptemberében szentelték fel pappá.
Az első metodisták (Szent Klub) 1729-ben visszatért Oxfordba, ahol egy kis – metodistának nevezett – csoport vezetője lett.
A "Szent Klubnak" is csúfolt metodistákat még 1726-ban az öccse, Charles indította. A csoport tagjai a rendszeres és komoly életükről váltak ismertté. Komolyan vették tanulmányaikat, rendszeresen tartottak önvizsgálatot, heti két napot böjtöltek, rendszeresen úrvacsorát vettek. 1730-tól a csoport szociális szolgáltatásokkal egészítette ki tevékenységét, meglátogatták az oxfordi börtönfoglyokat, megtanították őket olvasni, kifizették adósságaikat, és megpróbáltak munkát találni számukra. Ezentúl a tevékenységüket a munkásházakra és a szegény emberekre is kiterjesztették, élelmiszereket, ruhákat, gyógyszereket és könyveket osztottak szét és iskolát vezettek.
1735-ben, amikor a Wesley fivérek elhagyták a "Szent Klubot", a csoport felbomlott.
Észak-Amerika Apja 1735 áprilisában bekövetkezett halála után rávették őket, hogy felügyeljék és vezessék az észak-amerikai gyarmatok lelki életét és az őslakosok (indiánok) megtéréséért dolgozzanak.
A két testvér, John és Charles 1735 őszén elhajózott Georgiába, hogy az indiánok között missziózzanak. Útjuk során találkozott a herrnhuti pietista lelkiséggel, amely a következő években nagy hatást gyakorolt rá (személyes üdvbizonyosság).Ross, Kathy W.; Stacey, Rosemary (1998). "John Wesley and Savannah"
Wesley 1736 februárjában érkezett a kolóniára, és egy évig a paplakban élt. Elsődleges célja az amerikai őslakosok evangelizálása volt, de ezt a szolgálatát gyakran kudarcnak ítélik, összehasonlítva későbbi sikereivel az evangéliumi ébredésben, amikor áhítatos keresztények csoportját gyűjtötte maga köré.Hammond, Geordan (2014). John Wesley in America: Restoring Primitive Christianity. Oxford: Oxford University Press.
Sietve elhagyta Georgiát, hogy megmeneküljön egy pertől, amelyet egy dühös férj indított ellene, felesége jellemének megsértése miatt. A fiatal Wesley 1737 végén elhagyta Amerikát és 1738 elején érkezett vissza Londonba.
"Aldersgate-élmény" Csaknem hároméves (1735–1737) amerikai missziói útjáról nyugtalan lelkiállapotban tért haza, úgy érezte, még mindig nem élte át az Istennel való megbékélést, a megtérést. Úgy találta, hogy bár elkötelezte magát Krisztus követése mellett, de elégedetlen volt lelkével, és alkalmatlannak érezte magát a prédikációra, különösen miután tanúja volt annak, ahogyan az amerikai morvák a hitüket hirdették.
Találkozott Nikolaus von Zinzendorf gróf egy tanítványával, Peter Böhlerrel, aki akkor érkezett Németországból. Hosszan elbeszélgettek, Wesley elmondta neki: „ A nagy Isten kezében voltam, és megláttam, hogy nincs igazi hitem, pedig csak a hit visz az üdvösségre". Megkérdezte Böhlert, hogy abbahagyja-e a prédikálást, de azt a választ kapta tőle, hogy csak prédikálja tovább a hitet, mindaddig, amíg neki is lesz hite. Ha ez az idő eljön, akkor meg azért prédikáljon, mert már van hite. Ettől kezdve mindenkinek, akivel csak találkozott, a hit által való üdvösségről beszélt, de azt még mindig nem tudta felfogni, hogy a megtérés azonnal megtörténhet-e. Kutatni kezdte az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvet, remélve, hogy ott talál olyan eseteket leírva, amelyek reá is vonatkozhatnak, és nagy meglepetéssel állapította meg, hogy minden megtérőnek azonos utat kell végigjárnia.
Ezután következett 1738. május 24-i „Aldersgate-élménye” egy morva találkozón a londoni Aldersgate Streeten, amelyen Luther Márton Római levélhez írt előszavát hallgatta. Ez forradalmasította szolgálata jellegét és módszerét.Hurst, J. F. (1903). John Wesley the Methodist: A Plain Account of His Life and Work. New York: Methodist Book Concern.
Aldersgate után Kis csoportot formáltak és hetenként összejöttek, hogy egymást erősítsék, neveljék és hogy imádkozzanak egymásért az Úrhoz. Sok londoni templomban hirdette „a hit által való üdvösséget a Krisztus vérében." Egy idő múlva hivatalosan értesítették, hogy nem kap tovább engedélyt a prédikálásra. Ezután elutazott Herrnhutba, meglátogatta Nikolaus von Zinzendorf grófot és a Morva Testvéreket, akiktől sok segítséget és bátorítást kapott. Majd visszatért Angliába.
Wesley élete, szolgálata, missziói gondolkodása ezután hatalmas változáson megy keresztül. A még csak 35 éves Wesley úgy tekintett életfeladatára, mint a hit általi üdvösség örömhírének hirdetésére, amit mindig meg is tett, amikor szószéket ajánlottak fel neki. Miután az Anglia Egyház gyülekezetei zárt ajtókkal várták, vallási társaságokba ment, és megpróbált új spirituális erőt juttatni a társaságokba, részben a morvákhoz hasonló „zenekarok” bevezetésével.
A Wesley-féle ébredés bélyegkép|jobbra|Wesley teológiai küldetésének legtömörebb megfogalmazása: "Biblikus szentséget terjeszteni az országban!" Barátai azt tanácsolták, hogy olyan módon, ahogyan Amerikában szolgált, amikor az indiánokhoz vitte az evangéliumot, cselekedjen itt is hasonlóan, keresse föl a bányászokat, menjen Kingswoodba (Bristol mellett) és ott prédikáljon. Itt a szabad ég alatt prédikált az összegyűlt bányásztársaságnak. Erről így írt: „Amikor láttam, hogy a szószékek bezárultak előttem, és ugyanakkor azt is láttam, hogy a szegény bányászok tudatlanságban pusztulnak el, elmentem hozzájuk és egy dombról, ahová vagy 200 bányász összegyülekezett, beszéltem hozzájuk. Legyen áldott Isten, hogy a jég megtört, és én megkezdtem a szellemi hadjáratot. Hittem, hogy az Urat szolgálom, akinek a hegy volt a szószéke és az egek a hangvisszaverő mennyezete, és amikor a zsidók az evangéliumot elvetették, elküldte szolgáit az országutakra és a kerítések mellé."
Az 1730-as évek végén széles körű ébredés kezdődött el Angliában, főként John Wesley, fivére, Charles és George Whitefield vezetésével, akik mindannyian az anglikán egyház papjai voltak. Eszközök lettek abban, hogy sokan elforduljanak bűneiktől, és Isten kegyelmével felruházva az Ő szolgálatába álljanak. A mozgalom jellemzői a laikus igehirdetők, bizonyságtételek, fegyelem és buzgó tanítványok csoportjai voltak. Ezek a csoportok „társaságok”, „osztályok” és „kis csoportok” néven váltak ismertté. Egy olyan lelki megújulási mozgalom volt ez, amelynek előfutárai között szerepelt a Philipp Jacob Spener nevével fémjelzett német pietista mozgalom, a 17. századi angol puritanizmus és a Jonathan Edwards pásztor-teológus által leírt új-angliai lelki ébredés.
Az ébredés kezdeti időszakában furcsa jelenségek mutatkoztak az összejöveteleken: a hallgatók görcsös vonaglásban a földre zuhantak, időnként a félelem, vagy bűnbánat agóniájában felkiáltottak, néha még vad és durva szavak is kitörtek belőlük, mielőtt megszabadultak a gonosz hatalmától. Néha lázongó csőcselék támadta meg a prédikátorokat és azokat, akik Krisztusról tettek bizonyságot. Sok fájdalmat okoztak egyesek testi épségében és vagyonában, de a hitvallók bátran viselték el ezt a megaláztatást, és ilyen magatartással szemben ellenségeik teljesen tehetetlenek voltak.
Wesley, Whitefield és mások utazásai nagy jelentőségűek voltak. Szinte állandóan úton voltak, többnyire lóháton, fáradhatatlanul járták az országot, nem törődve esővel, széllel, viharral. A legnagyobb ébredést Whitefield igehirdetése Skóciában és Írországban indította el. Ő gyakran átkelt az óceánon, és meglátogatta Új-Angliát, ahol a történetírók alapján hasonló erővel nyilatkozott meg a Szent Szellem. Itt is halt meg prédikálás közben 1770-ben. Wesley fáradhatatlanul tovább folytatta a munkát, és 87 éves koráig (1790) szolgálatban volt, ahogy ő maga írta „a nagy korral járó különféle gyengeségeket" elviselve. Testvére, Charles, bár nem mérhető össze bátyjával, mint igehirdető, mindenben együtt munkálkodott vele. Legmaradandóbb alkotása a sok hívő ének, amelyet szerzett. Legalább hatezer ezeknek a száma. Amikor a Wesley-testvérek látták, hogy a legtöbb ember inkább ezekből az énekekből veszi a teológiáját, mint a Szentírásból, ezután már szándékosan beleszőtték azokba a Biblia legfőbb mondanivalóját.
Wesley és Whitefield, mind a ketten egyforma erővel és meggyőződéssel hirdették a hit által való megigazulást, ennek hatására sok bűnös elindult a megtérés útján.
Wesley és Whitefield igehirdetésük stílusában különböztek egymástól, de minthogy azonos igazságot hirdettek, az eredmények is azonosak voltak. Whitefield igehirdetését ékesszólás és szenvedélyesség jellemezték, olyan volt hogy a hallgatók szinte látták az elmondott jeleneteket. Néha, amikor a lelkeket vergődésükben látta, könnyezve fejezte ki velük együttérzését. Wesley igehirdetése világos és logikus volt, jellegében inkább fejtegető, de hallgatói figyelmét így is lekötötte, sőt még a kevésbé művelt tömeget is magával ragadta.