bélyegkép|230px|Kerti törpék bélyegkép|230px |Csodaszarvas, a Magyar Pénzmúzeum és Látogatóközpont jelképe thumb|230px|Giccsek vására Nápolyban
A giccs a művészetek eszközeit használó, a művészet látszatát keltő, többnyire kereskedelmi természetű és célú alkotás.
A giccs egyszerű érzelmi, gondolati sablonokat, kliséket közvetítő termék, a konzumkultúra része, a közhelyesség, sztereotípiák halmozása, túlzások, szinesztézia (hatás többféle érzékre), az elvárásoknak való megfelelés eszközeivel hat. Jellemző rá az eredetiség és különösség hiánya. Az élet minden területén előfordulhat, az esztétika foglalkozik vele, de nem művészeti kategória, nem rossz, hibás vagy dilettáns alkotás, nem antiművészet, vagy avantgárd (bár ez utóbbiak nyíltan merítenek belőle). Lételeme a fogyasztás, célja a fogyasztói igények tömeges kielégítése a befogadó érzelmi és gondolati kiszolgáltatottságának kihasználásával.
Etimológia A giccs szó eredete jelenleg vitatott. Egy változat szerint eredete a német kitschen szóra vezethető vissza, azaz az utca sarát összekaparni, a talált anyagokból újat összeállítani, míg más magyarázat szerint a Kitsch az angol sketch németesített változata, azaz vázlatos, odavetett, ki nem dolgozott. Ez utóbbi értelmezésnek ellentmond, hogy a giccs sokszor aprólékosan kidolgozott, szinte poentírozott. Az etimológiai levezetések azonban önmagukban nem sokat mondanak a fogalom valódi természetéről. Köznyelvi használatben pejoratív jelentéstartalmat kapott az igénytelen, silány, hatásvadász vagy diszharmonikus megjelenésű tárgyak, épületdíszek és tömegkulturális alkotások kritikai retorikájában.
Fontosabb jellemzői thumb|230px|A régi mesterek műveinek gyakori reprodukciója, itt Laokoón-csoport
Adorno a giccs pszichológiai és szociális jellemzőit vizsgálva úgy találta, hogy a fogalomkörhöz köthető a kispolgáriság, konfliktusmentesség, tömegkultúra, sztereotipizálás, visszamaradottság, valóságtól való menekülés, hamis biztonságérzet vagy buta vigasztalás.Theodor W. Adorno: Prismen. Kulturkritik und Gesellschaft. Berlin, Frankfurt a.M. 1955
Abraham A. Moles szerint a giccs: könnyen fogyasztható, nem kíván gondolati erőfeszítést könnyen reprodukálható ábrázolásmódjára jellemző a sztereotípiák és klisék használata.Abraham A. Moles: A giccs – A boldogság művészete – Gondolat, Budapest, 1975
Hermann István a giccs fogalomkörébe sorolja azokat az esztétikai igénnyel létrehozott kereskedelmi célú termékeket, amelyekre jellemző a hamis helymeghatározás: például egy zeneszámot mint népzenét adnak elő hamis időmeghatározás: például egy ép, egészséges világról énekelünk, miközben az nem létezik hamis anyagok: kliséket alkalmazunk valódi érzések helyett.:Hermann István: A giccs – Kossuth, 1971
Gillo Dorfles a következő kritériumok szerint osztályozza a giccset:
Giccses érzetet kelt: a régi mesterek műveinek gyakori reprodukciója (például Mona Lisa, Van Gogh: Napraforgók) amikor személyeknek, eseményeknek a médium olyan rituális értékeket tulajdonít, amelyekkel azok nem rendelkeznek ha az eredeti, klasszikus témák átvitelét tapasztaljuk egyik médiumról a másikra (például könyvből film, klasszikus zenei témák a popzenében, festmények átvitele üvegtárgyakra, klasszikus szobrok másolatai más anyagból) ha meghatározott funkcióval rendelkező tárgy formája funkciótlanul megy át egy másikra (például gitár alakú óra) az irreálisan megnövelt dimenziók, amelyek még éppen megengedik a tárgy használatát (például hatalmas söröskorsó az időhamisítás: műtárgyak készítése a 18. vagy 19. század modorában
H.D. Gelfert jellemző mellékneveket rendel a giccshez. Felsorol takaros, kedélyes, szentimentális, vallásos, költői, szociális, természeti, lakóhelyi, alpári, nagyvilági, erotikus, hátborzongató, magasztos, vagy fennkölt giccset. Létezik továbbá monumentális, hazafias, politikai, ideológiai giccs, vagy akár szégyenlős giccs is.Hans-Dieter Gelfert: Was ist Kitsch? Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2000
Filozófiai – esztétikai megközelítés
A giccsfogalom nem minőségi kérdés, nem „rossz művészet”, mivel nem művészeti kategória. Nem silány művészet, hanem zárt rendszer, amely idegen testként ül a művészet összrendszerében. A giccs egyfajta életérzéshez köthető. A giccs terjedésében lényegesen nagyobb szerepe van a társadalmi körülményeknek, a befogadó közegnek, mint a művészeti alkotások esetében. Amíg a művészet a kulturális fejlődés irányába hat, és ennélfogva úttörő szerepe sokszor csak egy szűk elitréteg ízlésvilágán keresztül nyilvánul meg, addig a giccs mint áru, a kulturálatlanság mindenkor jelenlevő talaján árulja önmagát. A giccs áru akar lenni, devalválódik, ezzel szemben a művészet a kultúra hozadéka és értéket teremt, amelyből a társadalom egésze profitál. (A valódi érték nem devalválódik.)
A művészet is lehet áru, de ha nem lenne az, attól még a műalkotás mű lenne. A giccs, ha nem lenne áru, éppen a lényegét veszítené el.
A giccs érzelmes, és az esztéták többnyire ezt állítják vizsgálódásuk középpontjába. Balázs Béla szerint „A giccs kivonatolt érzelmesség. Úgy viszonyul az igazi művészethez, mint a kisajtolt limonádé. A giccs romantizált érzelem”Balázs Béla: A látható ember. A film szelleme. Gondolat, Budapest, 1984. 280. o. Az érzelmesség azonban önmagában nem határozza meg a giccset, hiszen a klasszikus szentimentalizmus is a felfokozott érzelmességen alapult, mégsem tekintünk a szentimentalizmus korszakára mint giccskorszakra.
Lukács György a giccset a hazugsággal állította párhuzamba: A giccs „a technizált társadalmi és emberi hazugság meghirdetése, amely a dolgozó tömegeket félrevezeti”. „A giccs esetében tehát arról van szó, hogy a valóság visszatükröződését és megformálását (...) egy objektíve hazug »világnézet« alapján közelítik meg...” írja Az esztétikum sajátossága című művében.
Hermann Broch szerint a befogadó nem a kultúrára fogékony, önálló, egyéniséggel bíró szubjektív egyén, hanem a „giccsember”, amely jelentésében a „rossz ízlésű befogadó” megnevezése.A „Kitsch-Mensch” Hermann Broch és Ludwig Giesz a giccs témájában folytatott kutatásai óta széles körben elterjedt fogalom. Hermann Broch vezette be Eine Bemerkungen des Problem der Kitsches, in Dichten und Erkennen c. kötetében, (Zürich, 1955 I. kötet 295. o.) Broch igen szigorúan ítél a giccs előállítójáról is, számára ez a tevékenység a radikális Gonosz akarása, az az ember, aki giccset gyárt, nem kontár, tehát nem esztétikai mércével kell őt mérni, hanem etikailag elvetemült bűnöző. Broch a giccs lényegét az etikai és esztétikai kategóriák keveredésében látja, az alkotó nem jól, hanem szépen akar dolgozni, és ezt az effektust veszi célba az „etikai gonosz” megjelenése az alkotási folyamatban.
Ludwig Giesz a „giccsembert” választotta 1960-ban megjelent tanulmánya (A giccs fenomenológiája) központi gondolatául, és ezt az embertípust szentimentális önimádattal vádolta. Véleménye szerint a giccsjelenség egészéről az esztétikusok részéről sincs egyezség, egyrészt azért, mert korántsem minden giccs, ami ócskaság vagy szemét (például a képzőművészeti alkotások terén), másrészt a fogalom már kiterjeszkedett a képzőművészeteken túlra (irodalom, zene), amelyek között szintúgy találunk gyenge, ügyetlen, silány alkotásokat, így a fogalom meghatározását a termék valami olyan jellegzetes tulajdonsága révén vizsgálhatjuk, aminek nincs köze a technikai ügyetlenséghez. Létezik azonban a befogadó egyfajta hozzáállása az alkotáshoz, ami még abban az esetben is megfigyelhető, ha valódi műalkotás élvezetéről van szó. Véleménye szerint a giccs fogalmának megragadását nem giccsművek és giccstárgyak katalogizálásával érhetjük el, hanem magának a giccstudatnak az analíziséről kell beszélni. Hermann István szerint „A giccsember egyéniségében szinte kódolva van a rajongás a giccs, a bulvár, a semmitmondás iránt. Megragad a szemlélet fokán, csak a látszattöredékek felfogására képes, a hangzatos demagóg szavakra és gondolatokra fogékony, jellemző rá a gondolati mélység hiánya, intellektuális lustaság, a készen kapott »érzelmek« , »értékek« kritikátlan átvétele.”H
A művészet autentikus, a giccs a tömeges fogyasztói igények kielégítésére szakosodott iparág, amely nincs meg tömegek nélkül. Amíg a művész önmagának is alkot, addig a giccs készítője a „giccsemberek” igényeit és elvárásait elégíti ki, teljesíti be, nélkülük nem létezik. „Valójában a giccs valóság, a giccs-érzés, a giccs-igény és a giccs-ember tünetet jelentenek, kor- és kórtünetet. A giccs eredeti mivoltában a kispolgárság szimptómája volt…. A kispolgár parvenü… a nagyságot nagyzolással pótolja, a méltóságot hivalkodással, és ugyanúgy a kellemet a pipiskedéssel, a hitelességet a bennfentességgel, az intimitást a cinkossággal.”
Clement Greenberg 1939-ben írt esszéjében a giccset az avantgárd diametriális ellentétének, az „utánzat utánzatának”, a tömegek művészetének nevezi.
A tömegtermelés elterjedésével a képzőművészet elvesztette a vezető szerepét a mítoszok terjesztésében, így a társadalmi megújulás élcsapataként már nem számolhatunk vele. A művészet így már nem egyfajta kanonikus formája a kommunikációnak. Úgy véli, a művészet jövőjét már nem az időtálló mesterművek megalkotása jelenti, hanem alternatív kulturális stratégiák kidolgozása. Ez azonban magában hordozza azt a veszélyt, hogy a művészet és a nem-művészet egymással felcserélhetővé válik, és ebbe a viszonyrendszerbe furakodhat be a giccs kultúrája.
Adorno Max Horkheimerrel együtt úgy véli, a művészetet már csaknem purista tisztaságnak kell jellemeznie, nehogy a giccsipar befolyása alá kerüljön, amely tömegek becsapásává alacsonyította le a felvilágosodást.
A giccsel kapcsolatos meghatározások és definíciók sokak szerint nem ragadják meg a fogalom lényegét, kanonizálásuk hiábavaló, a 20. század tömegkommunikációs csatornáinak bővülésével, kiszélesedésével és gyorsaságával a fogalom hordozóközege könnyedén változik, az internetes környezetben bizonyos giccsek terjedése világméretűvé válik. Amíg az esztétika a 20. század közepéig a vizuális giccstermékek, a művészeti giccs meghatározását tartotta fontosnak, addig a bulvármédia szerepének növekedésével a 21. század elején már az addig tapasztalható általános ellenérzést felváltotta a giccskultúra és a tömegkultúra kölcsönhatásainak elemző vizsgálata. A giccset ért támadások ellenére az virágzik, és közkedvelt. A giccs befogadása az 1980-as években kezdődött, a giccs-arttal, amely kései reakció volt az 1960-as évek pop-artjára.
Umberto Eco szerint a giccsel szemben a legszigorúbb vád, hogy előre gyártott hatások erőszakolt közvetítésével megfosztja a befogadót az aktív felfedezés élményétől és művészetet hazudik ott is, ahol csak fogyasztó igények kielégítése a cél. Eco a művészet történelmi felfogásának szükségességét hangsúlyozza akkor, amikor rámutat, hogy már az ókori görög színházakban is a hatás kiváltása volt a cél, tehát ezzel önmagában nem jellemezhetjük a giccset. Az elitkultúra védelmezői sokszor figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy például az avantgárd sokat merít a giccsből, ugyanakkor ez a kapcsolat kölcsönös, a giccs megújulása is a művészeti irányzatok fejlődésével párhuzamosan megy végbe. A giccs nem a közvetített tartalom hazugsága, hanem maga a kommunikáció formája szerint hazugság: a fogyasztási termék művészetnek hazudja önmagát. Ennek fordított esete is fennállhat, nem biztos, hogy a hangverseny közönsége dekódolja a művészi igazságot (az élményt mint fétist használja → sznobizmus), és az utca embere amikor dúdolja a klasszikus dallamot, jobban érti a szerző szándékát és a művészi tartalmat.Umberto Eco, A rossz ízlés struktúrája. In: A nyitott mű. Gondolat, 1976. 201-270. o.
A giccs és a tömegkultúra