Otto Eduard Leopold von Bismarck (Schönhausen, 1815. április 1. – Friedrichsruh, 1898. július 30.) régi porosz junker családból származó államférfi, aki Ausztria kizárásával, porosz vezetéssel teremtette meg az egységes Németországot, s alapozta meg a kontinentális német dominanciát.
1865-ben gróf (Graf), 1871-ben herceg (Fürst) lett, 1890-es lemondásakor megkapta a Lauenburg hercege (Herzog) nem örökíthető címet. 1862–1871 között Poroszország miniszterelnöke, majd 1871-től a német császárság kancellárja (Reichskanzler). Sikerre vitte a 39 német királyság, fejedelemség, városállam egyesítését. Ezt egymás közötti politikai-hatalmi ellentéteik helyett gazdasági érdekeik előtérbe helyezésével, közös vámunióval kezdte, és több regionális szövetség létrehozásával folytatta. A magát a német ajkú területek vezetőjének tartó Ausztriát diplomáciai manőverekkel izolálta, majd 1866. július 3-án a Königgrätz melletti csatában megverte. A német egységet ellenző Franciaországot 1870–1871-ben háborúban győzték le a poroszok vezette német szövetségesek és Párizs elfoglalása után, 1871. január 18-án a versailles-i kastély tükörtermében kikiáltották a Német Császárságot. Ezzel Poroszország királya I. Vilmos néven német birodalmi császár, Bismarck pedig a birodalom (Reich) első kancellárja lett, és maradt 1890-ig. Vezetésével a második német császárság egységes, gazdaságilag és katonailag erős nagyhatalom lett, ma is ható szociális, társadalombiztosítási és oktatási rendszerrel.
Közismert népszerű elnevezése volt a Vaskancellár.
Származása, családja Ősi, de jellegzetes vidéki junker családban született, hat testvére között ő volt a negyedik. Bár családja csak egyszerű nemes volt, mégis IV. Frigyes Vilmos porosz király, amikor 1852-ben követségbe küldte I. Ferenc József császárhoz, megjegyezte, hogy «csaknem több őst számlál mint az én házam, ősei pedig a Hohenzollernekkel vetekedtek vitézségben és fényes tettekben». A junkerek elsősorban keleten élő kisnemesek voltak, többségük maga művelte földjét, kisebb birtokát. Gyakran adománybirtok használói voltak, amit katonai szolgálat fejében kaptak.A katonai szolgálatért kapott nemességet „armális nemességnek” is nevezik („arma” latinul: „fegyver”).
Apja, Ferdinand von Bismarck (1771–1845) lovaskapitány családjának ősi birtokát egy Hohenzollern szerezte meg és cserébe Németország északi részén, Schönhausenben adott birtokot. Ez is magyarázza, hogy Ferdinand megvált a porosz hadseregtől, így a napóleoni háborúkban sem vett részt.
Anyja, Luise Wilhelmine Mencken (1789–1839) berlini nagypolgári családjában egyetemi tanár, illetve magas beosztású állami tisztviselő is volt. Luise apja, Anastasius Ludwig Mencken (1752–1801) irányította Nagy Frigyes uralkodása idején a belügyet, a porosz közigazgatás egyik reformálója volt.
Házassága bélyegkép|balra|150px|Felesége, Johanna von Puttkamer (1857)
Bismarck korábban Marie von Thaddenhez (1822–1846), Adolf von Thadden-Trieglaff földbirtokos leányához vonzódott, bár ő Bismarck egykori iskolatársával és jóbarátjával, Moritz von Blanckenburg konzervatív képviselővel volt eljegyezve. Marie mutatta be Bismarckot unokanővérének, Johanna von Puttkamernek (1824–1894), Heinrich von Puttkamer (1789–1871) és Luitgarde Agnese von Glasenapp (1799–1863) leányának. Bismarck udvarolni kezdett Johannának, de csak Marie von Thadden váratlan halála (1846. november 10.) után szánta rá magát a döntésre. 1846. karácsonyán Heinrich von Puttkamerhez írt (fennmaradt) levelében Bismarck megkérte a leány kezét.
Az esküvőt 1847. július 28-án tartották a Puttkamer család birtokán, a hátsó-pomerániai Reinfeld bei Rummelsburgban (ma Barnowiec, Lengyelország). Bismarckra ezután erősen hatott neje családjának erős evangelikus érzülete, bár szabad ítéletét vallási kérdésekben is mindig fenntartotta. A Bismarck-házaspárnak három gyermeke született, Marie (1848–1926), Herbert (1849–1904) és Wilhelm (1852–1901).
Fiatalkora bélyegkép|balra|160px|Otto von Bismarck gyermekkorában (Franz Krüger krétarajza, 1826) A fiatal Bismarck egyénisége kettős hatás alatt fejlődött, hatott rá apja ősiségben a Hohenzollern családdal egyező nemesi büszkesége és anyja polgári racionalitása, műveltsége és érzékenysége. Ezért volt ismert fegyelméről, ugyanakkor közismerten szentimentális, gyakran elérzékenyülő ember volt. Egyévesen a pomerániai Kniephofba, hétéves korában Berlinbe költöztek. Anyja hatására nem kadétiskolában, hanem Berlin legjobb gimnáziumában tanult. Az anyai család révén kapcsolatba került az udvarral is, és életében meghatározó szoros kapcsolat alakult ki a Hohenzollern-ház tagjaival. A göttingeni egyetemen joghallgató volt, később átment a berlini egyetemre, itt államvizsgázott 1835-ben. Egyetemi időszakában számos nővel volt viszonya.
Politikai pályafutásának kezdete
A napóleoni háborúk után Németországot harminckilenc kisebb államra, városállamra, hercegségre osztották, melyeket a bécsi kongresszuson elsősorban az osztrák kancellár, Metternich sikeres diplomáciai manőverei eredményeként laza szövetség kötött csak össze. A konföderációt az 1815-ben harmincmillió lakosú Habsburg Birodalom vezette. Riválisa, Poroszország harmadannyi lakosával hátrányát a sorozás, és a hároméves kötelező katonai szolgálat bevezetésével próbálta kompenzálni. Bismarck diplomájának megszerzése után előbb a berlini városi bíróság fogalmazója volt, majd rövid idő után átment az államigazgatásba (Aachen városába). Innen 1837-ben kellett távoznia, miután több hölgy társaságában több héttel túllépte kéthetes szabadságát. Később próbált visszatérni az államigazgatásba, egy potsdami hivatalban helyezkedett el, de hamarosan innen is távozott. 1838-ban katonai szolgálatot teljesített. Ezt követően a pomerániai családi birtokot igazgatta bátyjával együtt. Mivel nem elégítette ki a mezőgazdasági tevékenység, élénk társasági életet élt, utazásokat tett Angliába, Franciaországba és Svájcba. 1845-ben eladta a kniephofi birtokot, majd visszaköltözött Schönhausenbe. 1846-ban a szövetkezeti alapon működő jerichowi gáttársaság vezetője lett. 1847-ben váratlanul Berlinbe rendelték a liberálisok által alapítani kívánt parlament helyett összehívott rendi alapú egyesült országgyűlésbe (Vereinigter Landtag) egy visszavonult választott tag helyére. Ide a lovagság képviseletében került be. Erősen konzervatív nézetei, a Hohenzollern-ház egyes tagjaihoz fűződő gyerekkori kapcsolata, de tehetsége révén is a rövid ülés alatt ismertté vált. A liberális irányzattal szemben mint a királyi és rendi előjogok határozott és bátor védője lépett föl. A kozmopolita és humánus német műveltséggel szemben, mely politikai tekintetben egészen francia, angol vagy belga minták után indult, ő a régi porosz katonai és nemesi szellemnek volt képviselője, mely, egyházban és államban a hagyományos erők ápolásától várta a rend biztosítását a forradalom felforgató erejével szemben. Nem annyira a sok tudásnak, mint az erős meggyőződésnek volt embere. Rendtársai fölé különösen az a történeti tudáson alapuló meggyőződése emelte, hogy Poroszország a német nemzet hatalmának letéteményese, és mint olyan, hivatva van egyesíteni az egész nemzetet. Erős teuton érzület nyilvánult meg első beszédében 1847. május 17-én, amikor a franciák elleni háborúnak 1813-ban nem kereste más okát mint azt, hogy «országunkban idegenek parancsoltak».
Az 1848-as európai forradalmak következtében a monarchiák meggyengültek és Berlinben is kitört a forradalom. Erős hadserege ellenére az ingadozó király – engedve a liberális nyomásnak – beleegyezett az általános választójog alapján a porosz és a német parlament összehívásába, Bismarckot azonban ekkor még nem választották meg képviselőnek. A forradalom idején a konzervatívok lapja, a Neue Preußische Zeitung egyik alapítója és rendszeres cikkírója volt. Támogatta az ellenforradalmat és a junkerek tulajdonát, előjogait védő junkerparlament egyik kezdeményezője volt.
1849-ben a porosz parlament második kamarájának tagjává választották. Ebben az időben erősen ellenezte a Poroszország vezető szerepét veszélyeztető, királya által is támogatott német uniós törekvéseket. Egyik levelében kijelentette, hogy természetesnek találta volna, ha a német erő és egység első kitörése célul tűzte volna magának Franciaországtól visszaszerezni Elzászt és a német zászlót tűzni ki a strasbourgi dómra, de azt nem bírja megérteni, hogy a lengyelekért lelkesednek, és azoknak akarják visszaadni a tőlük már elfoglalt területet. Meggyőződése és az a bátorság, mellyel azt védte, már akkor a konzervatív pártnak vezérévé és király kegyeltjévé tették. Ellene volt annak, hogy a porosz király a forradalmi frankfurti parlament kezéből fogadja el a császári koronát. Szószólója volt az Ausztriához való jó viszonynak, és a konzervatív szolidaritás érdekében sajnálta, hogy nem porosz hadsereg segítette diadalra I. Ferenc József újonnan trónra lépő fiatal császár ügyét a cári hadsereg helyett Magyarországon 1849 szeptemberében. De az ő praktikus, csupán hatalmi célok iránt fogékony szelleme épp oly távol állt mind IV. Frigyes Vilmos romantikájától, mind a német liberálisok világjavító ábrándjaitól. Meggyőződése szerint a nép királyhűsége és vallásossága, a katonai képzés és fegyelem legbiztosabb alapjai a porosz dinasztiának, de tisztában volt azzal is, mekkora hatalmat nyújt a modern állam számára mindenre kiterjedő szervezete. Az ő gondolkodásában a középkori, feudális viszonyok visszaállításának nem juthatott hely. A fejlődésnek, mind anyagi, mind szellemi tekintetben nem volt ellensége, csak arra törekedett hogy az ne nőjön ki az állam befolyása alól, és veszedelmessé ne válhasson annak alapjaira nézve. Érzéke a műveltség, a kereskedés, a jog, a nyilvánosság iránt megkülönböztette őt régi elvbarátaitól, és tette őt, kül- és belpolitikai tekintetben hazája legnagyobb reformátorává.
1850-ben a király elérte az Erfurti Szövetség, Unió és a birodalmi parlament megalakulását. A birodalmi parlament létrehozásának ellenzője, Bismarck is tagja (valamint jegyzője) lett. Ebben az évben adta el birtokát és költözött Berlinbe. Az Erfurti Unió fél éven át létezett, az osztrák–porosz háborút követő Olmützben kötött békeszerződéssel feloszlatták és visszaállt a belső (magyar, olasz) forradalmakat leverő, megerősödött Habsburg Birodalom vezette német szövetség. Bismarck győztesnek érezte magát, az olmützi békét porosz érdeknek tartotta, miként, a liberálisok és a forradalmak vereségét is. Elfogadta azonban IV. Frigyes Vilmos porosz király ajánlatát, és ő lett Poroszország küldötte (követe) az új szövetségi parlamentben (Bundestag), Frankfurt am Mainban 1851 augusztusában.
Harminchat évesen, minden gyakorlat nélkül lett a legfontosabb porosz diplomáciai poszt birtokosa. A diétának tizenhét tagja volt, tizenkét nagyobb állam mindegyike egy, a huszonkét kisebb összesen öt megbízottat delegált. Ausztria vezető szerepe ellensúlyozására a kisállamok többségével létrehozta a Német Vámuniót (Zollverein), és évekig megakadályozta az osztrákok csatlakozását. Ezért is vezetett 1852 nyarán első diplomáciai útja Ferenc Józsefhez, aki éppen akkor látogatott először Magyarországra. Így Budán találkoztak, ahol a Szép Juhászné vendéglőben közösen ebédeltek, majd Szolnokot és Kecskemétet is meglátogatta. Magyarországi élményeit igen szemléletesen írja le nejéhez szóló leveleiben.
bélyeg|bal|Katharina Orlowa