A tengeralattjáró (eredeti címe Das Boot) 1981-ben bemutatott nyugatnémet második világháborús filmdráma Wolfgang Petersen rendezésében. A forgatókönyvet Lothar-Günther Buchheim 1973-ban megjelent azonos című regényéből maga Petersen írta. Főszereplői Jürgen Prochnow, Klaus Wennemann, Herbert Grönemeyer, Uwe Ochsenknecht és Martin Semmelrogge.
A komor, háborús filmdráma 1941 november–decemberében játszódik, a második világháború harmadik évében, a Német Birodalom és a Brit Birodalom között az Atlanti-óceánon zajló tengeralattjáró-háború idején. A cselekmény az U96-os német harci tengeralattjáró legénységének élményeit, sorsát, szenvedéseit és élet-halál-harcát mutatja be.
Az 1981-es mozifilm nemzetközi sikert aratott, ennek nyomán 1985-ben német–angol koprodukcióban televíziós sorozat készült belőle. 2018-ban német–cseh tévésorozat is készült belőle, teljesen eltérő filmbéli karakterekkel és történésekkel. 1997-ben kiadták az eredeti mozifilm hosszúságú rendezői változatát is.
A filmet hat Oscar-díjra, egy Golden Globe-díjra és egy BAFTA-díjra is jelölték, ennek ellenére csak német filmes díjakat nyert el. A mozikban elért nemzetközi siker azonban klasszikussá tette a filmet, és segítette Petersen rendezőt és Jost Vacano operatőrt, hogy később meghívást kapjanak Hollywoodba. A szereplő színészek közül sokan ennek e filmsikernek köszönhetik ismertségüket, színészkarrierjük „meglódulását”.
Cselekmény A film 1941-ben, a második világháború harmadik évében játszódik. Folyik a tengeralattjáró-háború, az Atlanti-óceán északi részén cirkáló német búvárhajók Nagy-Britanniába tartó hajókra vadásznak, hogy az országban ellátási válságot idézzenek elő. Az első háborús év sikerei után a német vállalkozások esélyei megnehezedtek, a brit szállítóhajókat konvojokba tömörítik, védelmükre rombolókat alkalmaznak. A német tengeralattjárók veszteségei nőnek.
A történet a La Rochelle-i német tengeralattjáró-bázison kezdődik, az U-96-os német tengeralattjáró kifutási parancsot kap. Parancsnokát, a régóta háborúban járó, sok tragédiát megélt korvettkapitányt emberei csak „az Öreg”-nek nevezik,A magyar szinkronban „az Öreg”, eredeti német nyelvben „der Alte” vagy „der Kaleun”, utóbbi a korvettkapitány („Kapitänleutnant”) elfogadott rövid megszólítása volt a Német Haditengerészetnél. A tisztek többségének nevét (a kezdeti bemutatkozástól eltekintve) nem is használják, csak rangjuk és beosztásuk szerint szólítják meg őket és hivatkoznak rájuk. A hajót az úton elkíséri Werner főhadnagy, haditudósító, akinek lelkesítő hadijelentéseket kell írnia tapasztalatairól. A történéseket javarészt az ő szemszögéből láthatjuk.
Az indulás előestéjén a hajó tisztjei és legénysége, más haditengerészekkel együtt egy városi mulatóban eresztik ki gőzt. Keményen lerészegednek, énekelnek, táncolnak, kergetik a francia bárénekesnőt. Ide érkezik az U-96 parancsnoka is vendégével, Werner hadnaggyal együtt. Egy másik tengeralattjáró-kapitány, Thomsen parancsnok, öreg róka, számos kitüntetés birtokosa, akinek idegrendszerét megviselte a sok bevetés, ittasan beszédet tart. Kétértelműen kritizálja a Harmadik Birodalom vezetését. A rendszerhű, lelkes fiatal tisztek felháborodását látva Thomsen még időben észbe kap és Churchill ellen fordítja a gúny élét.
Másnap reggel az U-96 kifut, ünnepélyesen búcsúztatják. Az első napokban Werner főhadnagy ismerkedik a személyzettel, a fedélzeten folyó napi munkával. A haditudósító kezdeti lelkesedését a sokat tapasztalt, kiégett parancsnok-kapitány gyorsan lelohasztja: régi tengerésztársai megritkultak, a hajó személyzetének nagy része fiatal és tapasztalatlan, szinte gyermek, akik még nem voltak harci bevetésen. A parancsnok szájhősöknek nevezi a Birodalom vezetőit, köztük Hermann Göringet, akit felelősnek tart a német légierő gyengeségéért, a német hadiflotta kiszolgáltatott helyzetéért. Fiatal elsőtisztje lelkes náci, hisz a végső győzelemben, nyíltan neheztel parancsnokára. Wernerben, a haditudósítóban a nemzetiszocialista propaganda képviselőjét látják és nem bíznak benne sem. A parancsnok gúnyos megjegyzésekkel szurkálja, de mindketten betartják a korrekt szolgálati viselkedés formáit.
A következő napokban zajlik a hajó mindennapi élete. A legénység igen spártai módon van elszállásolva, ketten osztoznak egy ágyon, mindenütt szűk a hely. Werner főhadnagy, mint vendég tiszt, valóságos luxusként külön ágyat kap. A haditudósító nehezen találja meg a hangot a legénységgel. A napok várakozással, ellenséges hajók hiábavaló keresésével telnek, az emberek idegfeszültsége nő. „Az Öreg” sűrűn gyakorlatoztatja embereit, hogy egy váratlan támadás esetén a gyors lemerülés akadálytalanul menjen. A megerőltető munka során Werner fotózgatását a legénység idegesítőnek találja, a főhadnagyot sértő inzultusok érik.
A hangulat megváltozik, amikor az U-96-os egy ellenséges konvojt észlel. A tiszteket és a legénységet is elfogja a „vadászláz”. A búvárhajó periszkópmélységre merülve közeledik a konvojhoz, de elveszti szem elől. A parancsnok felfedez egy ellenséges torpedórombolót. Úgy dönt, torpedóval megtámadja. A romboló azonban váratlanul ellentámadásba lendül, mélyvízi bombákat vet a lemerült tengeralattjáró közelében, a robbanások halálfélelmet keltenek a legénységben, károkat okoznak a hajóban. A romboló azonban érthetetlen okból eltávozik, az U-96-os megmenekül.
Új megpróbáltatás következik, a hajó heteken át tartó viharba kerül. Az összezsúfolt embereket fizikailag és lelkileg is megviseli az ítéletidő. A felhők miatt a brit bombázók ugyan nem találhatnak rájuk, de a hajó nehezen tartja a kijelölt irányt. Véletlenül találkoznak Thomsen parancsnok tengeralattjárójával, ez arra utal, hogy a vihar miatt nem tudnak pontos koordinátákat adni egymásnak. A tengeralattjárók közötti távolság túl nagy, a parancsnok szerint sok brit szállítóhajó simán átjuthat közöttük.
A vihar elmúltával az U-96-os felfedez egy újabb brit hajókonvojt. Mind Kriechbaum főkormányos, mind a parancsnok úgy ítéli, a hajók védelem nélkül haladnak. Türelmesen becserkészik, és éjszaka torpedókkal megtámadják. Három találatot érnek el, egy tankhajót felgyújtanak, kettőt elsüllyesztenek. Egy váratlanul feltűnő brit romboló felfedezi a tengeralattjárót és gyors merülésre kényszeríti. A romboló „ASDIC” búvárhajó-nyomkövető rendszerével befogja és mélyvízi bombákkal támadja őket. A tengeralattjáró károkat szenved, csak nehezen tud elmenekülni, több tengerésze megsebesül. A veszély elmúltával a búvárhajó felmerül, hogy a még mindig égő tankhajót torpedóval elsüllyessze. Várakozásuk ellenére a tankhajóról a britek nem mentettek ki mindenkit, az életben maradt tengerészek segítségért kiáltozva, vízbe ugorva úsznak a tengeralattjáró felé. A parancsnok tudja, hogy nem vehet fel mindenkit. Utasítására az U-96 eltávolodik és sorsukra hagyja a hajótörötteket. A súlyos döntés nyomasztólag hat a legénységre, főleg Werner főhadnagyra. A parancsnok azzal igyekszik igazolni tettét, hogy ő hajók elsüllyesztésére kapott parancsot. „Minden másról kérdezze az urakat, akik a háborút elkezdték.”
A hajó sérülései és fogyatkozó üzemanyagkészlete miatt a parancsnok vissza akar térni La Rochelle-be. A főparancsnokságtól azonban új bevetési utasítást kap: Az U-96 hajózzon a spanyolországi Vigóba, egészítse ki készleteit, majd hatoljon be a Földközi-tengerre, és az olaszországi La Spezia téréségben biztosítsa az Észak-Afrikában operáló Rommel tábornagy utánpótlási útvonalait. Ehhez át kell jutnia a Gibraltári-szoroson, melyet a Brit Királyi Haditengerészet erős kötelékei őriznek. Vigóban a tiszteket a Weser német ellátóhajó fedélzetén látják vendégül. Az U-96 parancsnoka engedélyt kér, hogy Werner főhadnagy és a beteg főmérnök elhagyhassa a hajót és hazatérhessen Németországba. A tengeralattjáró-főparancsnokság azonban megtagadja az engedélyt. Werner később arra gondol, hogy a parancsnok reménytelen, öngyilkos vállalkozásnak ítélte a gibraltári vállalkozást, és kettejük életét így akarta volna megkímélni.
Az U-96 parancsnoka jól ismeri a gibraltári áttörés nehézségeit. Úgy dönt, hajójával sötétedés után a felszínen úszva közelíti meg a szorost elzáró láncokat, majd lemerül, és a víz alatti tengeráramlást kihasználva zajtalanul átsodródik. Reménye szerint így elkerülheti a brit tengeralattjáró-észlelő rendszert. A vállalkozás jól indul, de egy brit harci repülő felfedezi a hajót, és tűz alá veszi. A hajót a felszínen találatok érik. A hídon álló Kriechbaum főkormányos súlyosan megsérül. (Később a tisztek azt találgatják, hogy az ellenséges repülő bizonyára az akkor világújdonságnak számító radarral volt felszerelve.)
A parancsnok a hajót teljes gázzal az afrikai part felé próbálja menekíteni, sekélyebb vizek fölé. A dízelmotor sérülése miatt ez sem sikerül, a felriasztott brit hadihajók is tüzet nyitnak. A tüzérségi gránátok egyre közelebb csapódnak be, a parancsnok vészmerülést rendel el, hogy átmeneti biztonságba jusson. A sérült mélységi kormány azonban beszorul, a víztelenítő szivattyúk is elromlanak, a ballaszt tartályokat nem lehet kifúvatni, a hajó megállíthatatlanul süllyed. Végül 280 méter mélységben leül egy vízalatti homokdomb tetejére. A hatalmas víznyomás miatt tömítések és csatlakozók esnek szét, a tengervíz betör a hajóba. A legénység az életéért küzd. A főmérnök vezetésével emberfeletti erőfeszítéseket tesznek, hogy a vízbetöréseket elfojtsák, a sérült akkumulátorokat kiiktassák, a kormányt, a motort és más berendezéseket üzemképessé tegyék. A munkából Werner főhadnagy is kiveszi részét. Közben fogy az oxigén, a legénység halálosan fáradt tagjai kémiai légzőkészülékeket kapnak. A parancsnok szigorú utasítására a pihenőbe küldött embereknek aludniuk kell, hogy kevesebb szén-dioxidot termeljenek. Hosszú órák után a parancsnok úgy látja, az oxigén fogyatkozik, a hajót nem lehet megmenteni, valamennyien a lassú halállal néznek szembe. Werner számot vet az elkerülhetetlen véggel, amit eddig csak izgalmas kalandnak hitt. A teljesen reménytelen helyzetben kerül elő a végsőkig kimerült főmérnök, és jelenti, hogy a vízbetörés megszűnt, a szivattyúk üzemképesek. A ballasztvíz-tartályokat sikerül kiüríteni, a hajó felemelkedik a tengerfenékről a felszínre. A gépészek az akkumulátorok utolsó tartalék erejével beindítják a dízelmotorokat.
A parancsnok elrendeli a visszatérést La Rochelle-be. Nem tesz óvintézkedést: a hajó a felszínen halad, teljes sebességgel: „A britek a kaszinóban ülnek és a mi halálunkat ünneplik. De ezúttal nem kapnak el.” A biztos halál torkából megmenekült legénység is biztonságban érzi magát. La Rochelle-ben az U-96-ot ünnepélyesen fogadják, de rövidesen légiriadót fújnak, brit bombázók csapnak le a támaszpontra. A partra szállt legénység sok tagja életét veszti. A túlélők a sebesülteket mentik. A film záróképében Werner főhadnagy a súlyosan sebesült parancsnokkal együtt a mólónál álló U-96-ra bámul, mely bombáktól találva lassan elsüllyed. A hajóját vesztett, sebesült parancsnok életereje elszáll, a földre zuhan. Werner kétségbeesve nézi a pusztulást.
Szereposztás