Priscillianus

Priscillianus (latinul: Priscillianus; Hispania, kb. 340–350 között – Augusta Treverorum, kb. 385) hispániai keresztény aszketikus tanító, ávilai püspök és író volt, akinek nevéhez a később priscillianizmusnak nevezett mozgalmat kapcsolják. Követői szigorú aszketikus életmódot, intenzív bibliaolvasást, laikus vallási tanítói szerepeket, a prófétai-karizmatikus vallási tekintély megbecsülését és egyes apokrif iratok tanulmányozását gyakorolták.Henry Chadwick: Priscillian of Avila: The Occult and the Charismatic in the Early Church. Oxford: Clarendon Press, 1976.Virginia Burrus: The Making of a Heretic: Gender, Authority, and the Priscillianist Controversy. Berkeley: University of California Press, 1995.Marco Conti (szerk., ford., kommentár): Priscillian of Avila: The Complete Works. Oxford Early Christian Texts. Oxford: Oxford University Press, 2010.

Mozgalma a 4. század végén az aszketikus gyakorlatok, a laikusok és nők vallási szerepe, az apokrif iratok használata és a püspöki tekintély kérdései körül konfliktusba került több hispániai és galliai püspökkel. A 380 körül tartott caesaraugustai zsinat a Priscillianus köréhez kapcsolt gyakorlatok egy részét elítélte. Az ügy később világi büntetőeljárássá alakult: Magnus Maximus trieri bírósága mágia, illetve maleficium vádja alapján Priscillianust és több követőjét halálra ítélte.Sulpicius Severus: Chronica, II, 46–51; C. Halm (szerk.): Sulpicii Severi libri qui supersunt, CSEL 1. Bécs: Tempsky, 1866.Diego Piay Augusto: Priscillian: The Life and Death of a Christian Dissenter in Late Antiquity. Piscataway: Gorgias Press, 2024.

Az esetet gyakran az első olyan ismert keresztény történeti példaként említik, amikor eretnekséggel összefüggő ügyben világi hatóság keresztényeket kivégeztetett. A kivégzést több jelentős egyházi személy, köztük Tours-i Szent Márton, Ambrus milánói püspök és Sziriciusz pápa is bírálta.

Források és forráskritikai problémák

Priscillianus életének és tanításának rekonstruálását több forráskritikai nehézség terheli. A legfontosabb elbeszélő forrás Sulpicius Severus Chronica című műve, amely részletesen ismerteti Priscillianus felemelkedését, a hispániai püspöki konfliktusokat, a bordeaux-i és trieri eseményeket, valamint a kivégzést. Sulpicius nem volt Priscillianus híve, de élesen bírálta a világi halálbüntetéshez vezető eljárást és Ithacius szerepét.

További fontos adatok származnak Jeromostól, Ágostontól, Paulus Orosiustól, Nagy Szent Leó leveléből, zsinati kánonokból és későbbi priscillianizmus-ellenes iratokból. Ezeket azonban óvatosan kell kezelni, mert gyakran nem Priscillianus saját tanítását, hanem a későbbi priscillianistáknak tulajdonított nézeteket, illetve ellenfeleik polemikus vádképeit közlik.Alberto Ferreiro: „The Condemnation of Priscillian’s Use of non-Canonical Books and his Defense in Tractatus III: Liber de Fide et de Apocryphis”, Vox Patrum, 86, 2023, 51–74. DOI: 10.31743/vp.14941.

A kutatásban különösen fontos fordulatot jelentett, hogy 1885-ben Georg Schepss a würzburgi egyetemi könyvtárban egy kéziratban tizenegy, Priscillianusnak vagy közvetlen körének tulajdonított traktátust azonosított, amelyeket 1889-ben a Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum 18. kötetében adott ki.Georg Schepss (szerk.): Priscilliani quae supersunt. CSEL 18. Bécs: Tempsky, 1889. A würzburgi traktátusok megjelenése óta a modern kutatás óvatosabban kezeli a régi, főleg ellenséges forrásokra épülő képet. A fennmaradt szövegek nem minden ponton igazolják a Priscillianusra vagy követőire vonatkozó későbbi manicheus, gnosztikus, mágikus vagy erkölcsi vádakat.

Ezért a szócikkben külön kell választani Priscillianus saját vagy körének tulajdonított fennmaradt írásait, ellenfelei vádirati állításait, a zsinati és pápai fegyelmi-teológiai elítéléseket, a trieri világi büntetőpert, valamint a későbbi priscillianizmusnak tulajdonított tanokat.Tarmo Toom: „Was Priscillian a Modalist Monarchian?”, Harvard Theological Review, 107/4, 2014, 470–484. DOI: 10.1017/S0017816014000376.

Élete

Származása és aszketikus köre

Priscillianus születési helye és pontos születési éve bizonytalan. A források alapján Hispaniából, valószínűleg előkelő, vagyonos hispánorómai családból származott. Sulpicius Severus nemesnek, gazdagnak, műveltnek, ékesszólónak és vitára kész embernek írja le. A modern szakirodalom általában a 4. század közepére teszi születését, de a szűkebb tartomány — Gallaecia, Lusitania vagy más nyugati hispániai vidék — vitatott.

A 370-es években Priscillianus egy szigorú aszketikus vallási kör vezető alakjává vált. A mozgalom tagjai között laikus férfiak és nők, klerikusok, valamint püspökök is voltak. Követőihez kapcsolják többek között Instantiust és Salvianust, akik püspökök voltak, továbbá Helpidiust és Agapét, akiket a régebbi egyházi hagyomány Priscillianus korai köréhez sorolt.

A hagyomány szerint Priscillianus mozgalma szigorú böjtöt, önmegtartóztatást, a hús és bor kerülését, intenzív bibliaolvasást, apokrif iratok vizsgálatát és lelki tökéletességre törekvő életformát hirdetett. A mozgalom vonzereje részben abból fakadhatott, hogy a laikusoknak, köztük nőknek is jelentős szerepet adott a vallási tanulásban és az aszketikus közösségi életben. Ez a korabeli püspöki ellenőrzés és egyházi rend szempontjából feszültséget keltett.Ana Maria C. M. Jorge: „The Lusitanian Episcopate in the 4th Century: Priscilian of Ávila and the Tensions Between Bishops”, e-Journal of Portuguese History, 4/2, 2006.

Priscillianus körét nem célszerű egyszerűen „reformmozgalomként” vagy „eretnek szektaként” leírni. Mindkét kifejezés csak részben ragadja meg a jelenséget. A mozgalom egyszerre kapcsolódott a 4. századi keresztény aszkézis szélesebb világához, a laikus vallási aktivitáshoz, a püspöki tekintély körüli konfliktusokhoz és az apokrif iratok használatának vitájához.

A caesaraugustai zsinat

A Priscillianus körüli konfliktus egyik első jelentős állomása a Caesaraugustában tartott zsinat volt, amelyet általában 380-ra kelteznek, bár egyes kutatók korábbi, 378 körüli dátumot is felvetettek. A zsinaton hispániai és aquitániai püspökök vettek részt, és olyan gyakorlatokat tiltottak, amelyeket a priscillianista körökhöz kapcsoltak.Michael Kulikowski: Late Roman Spain and Its Cities. Baltimore: Johns Hopkins University Press, 2004.

A zsinati kánonok elítélték többek között a magánösszejöveteleket, a nagyböjti templomi istentiszteletektől való távolmaradást, egyes rendhagyó böjti szokásokat, valamint a nők és férfiak közös vallási tanulásával kapcsolatos gyakorlatokat. Fontos azonban, hogy a zsinat forrásai nem minden értelmezés szerint ítélték el név szerint Priscillianust. A kánonok inkább bizonyos viselkedési és fegyelmi formák ellen irányultak, amelyeket ellenfelei a mozgalmához kapcsoltak.

A zsinat után Priscillianus helyzete nem gyengült meg véglegesen. Ellenkezőleg, hamarosan Ávila püspökévé választották vagy szentelték, valószínűleg Instantius és Salvianus támogatásával. Püspökké szentelése ellenfelei szemében tovább súlyosbította az ügyet, mert a vitatott aszketikus mozgalom immár püspöki tekintélyt is nyert.

Priscillianus fő ellenfelei között szerepelt Hydatius vagy Idacius, Emerita püspöke, valamint Ithacius, Ossonoba püspöke. A két névalak könnyen összetéveszthető, de két különböző személyről van szó.

Itália, Damasus és Ambrus

Hydatius és Ithacius a világi hatóságokhoz is fordultak. Gratianus császár olyan intézkedést adott ki, amely a „hamis püspökök” és a manicheusok ellen irányult, és amelyet Priscillianus és köre ellen is alkalmazni lehetett. A manicheizmus a római állam szemében nem pusztán teológiai tévedés, hanem közrenddel összefüggő, súlyosan üldözendő vallási mozgalom volt, ezért a vád politikai és jogi súlya jóval nagyobb volt, mint egy puszta egyházi fegyelmi kifogásé.

Priscillianus, Instantius és Salvianus Rómába, majd Milánóba mentek, hogy támogatást kérjenek I. Damáz pápától és Ambrus milánói püspöktől. Damáz és Ambrus nem álltak melléjük. Ez azonban nem azonos a későbbi halálos ítélet támogatásával: a római és milánói elutasítás elsősorban a hispániai egyházi konfliktus és a kánoni rend kérdéséhez kapcsolódott.

A források szerint Priscillianus és társai végül udvari közvetítéssel, Macedonius magister officiorum segítségével elérték a száműzési intézkedés visszavonását, és visszatérhettek Hispaniába. Ez tovább élezte a konfliktust az ellenpárttal, különösen Ithaciusszal, aki végül Galliába, majd Trierbe menekült.

Magnus Maximus, Bordeaux és Trier

383-ban Magnus Maximus, Britannia haderejének parancsnoka fellázadt Gratianus ellen, átkelt Galliába, és a nyugati birodalmi területek egyik uraként lépett fel. Udvarát Trierben rendezte be. Maximus helyzete politikailag kényes volt, mert uralmának legitimitását I. Theodosius és II. Valentinianus csak részben vagy vonakodva fogadták el. Ebben a helyzetben a hispániai egyházi konfliktus politikai jelentőséget is kapott.

Maximus 384 körül zsinatot hívott össze Burdigalába. A zsinaton Instantiust letették püspöki tisztségéből. Priscillianus ekkor Maximushoz, vagyis a világi császári hatalomhoz fordult. Ez a lépés később végzetesnek bizonyult, mert az ügy egyházi fegyelmi eljárásból világi büntetőperré alakult.

Trierben Priscillianust és társait már nem egyszerűen eretnekséggel, hanem mágiával, illetve maleficiummal vádolták. A maleficium a késő római jogi nyelvben ártó mágikus cselekményt vagy varázslást jelölhetett, és bizonyos esetekben halálbüntetéssel járó vádként működött. Ezért volt döntő, hogy az ügyet nem pusztán teológiai vitaként, hanem büntetőjogi vádként vitték világi bíróság elé.

A vádak között szerepelt éjszakai összejövetel, erkölcstelennek minősített vallási gyakorlat, asztrológia, mágikus rítusok, valamint olyan gyógyászati vagy népi praktikák alkalmazása, amelyeket ellenfelei abortív szerek használataként értelmeztek. Ezeket a vádpontokat a jelenkori szakirodalom főként ellenséges eljárási és polemikus forrásokból ismert állításokként kezeli.

Sulpicius Severus beszámolója alapján Priscillianus mellett Felicissimus, Armenius, Latronianus és Euchrotia tartoznak a legbiztosabban kivégzettek közé; egyes későbbi vagy eltérő hagyományok Aureliust és Asarivust vagy Asarinust is felsorolják. Instantiust száműzték. A kivégzés módjára a források többnyire kard általi halálként vagy lefejezésként utalnak.„Priscillianesimo”, in Dizionario di storia. Roma: Istituto dell’Enciclopedia Italiana, 2011.

Egyházi reakciók a kivégzésre

Priscillianus kivégzése komoly botrányt keltett. Tours-i Szent Márton Trierben közbenjárt az ügyben, és a hagyomány szerint igyekezett elérni, hogy Maximus ne alkalmazzon halálbüntetést. A kivégzés után Márton elhatárolódott azoktól a püspököktől, akik az eljárásban szerepet játszottak.

Ambrus milánói püspök szintén bírálta a világi halálos ítélethez vezető eljárást. Sziriciusz pápa a hagyomány szerint nemcsak Ithacius fellépését, hanem Maximus császár eljárását is elítélte. A galliciai és hispániai egyházi viszonyokban később Ithacius és Hydatius helyzete is meggyengült; Ithaciust letették vagy elszigetelték, Hydatius pedig visszavonulni kényszerült.

E reakciók nem jelentik azt, hogy Márton, Ambrus vagy Sziriciusz Priscillianus tanait helyeselték volna. A bírálat tárgya elsősorban az volt, hogy egy egyházi eredetű tanbeli-fegyelmi konfliktus világi büntetőperben és vérontással végződött. Ez a különbségtétel alapvető Priscillianus történeti megítéléséhez.

Tanítása és vitatott nézetei