A vandál háború a Bizánci Birodalom és az észak-afrikai Vandál Királyság közötti konfliktus volt i. sz. 533-534 között, melynek során a bizánciak megdöntötték és annektálták a vandál államot. Ez volt I. Iusztinianosz császár első, a Nyugatrómai Birodalom területének visszaszerzésére irányuló háborúja.
A germán vandálok a népvándorlás során, az 5. század elején foglalták el a Nyugatrómai Birodalom észak-afrikai provinciáit (Egyiptom kivételével) és ott független királyságot alapítottak. Geiseric királyuk idejében flottájukkal végigfosztogatták a Földközi-tenger partvidékét, 455-ben kifosztották Rómát, 468-ban pedig döntő győzelmet arattak az ellenük küldött keletrómai inváziós hadsereg fölött. Geiseric 477-es halálát követően viszonyuk Konstantinápollyal alapvetően rendeződött, bár időnként fellobbantak a konfliktusok, mert az ariánus vandálok elnyomták az ortodox helyi lakosságot. 530-ban Gelimer megdöntötte a Bizánc-barát nagybátyja, Hilderic uralmát. Iusztinianosz császár ennek ürügyén indított háborút a vandálok ellen, melynek vezetését tehetséges hadvezérére, Belisariusra bízta. A bizánciaknak kedvezett (vagy segédkeztek kirobbanásában) a vandál uralom alatti Szardínia szigetén, illetve Tripolitániában (ma Líbia) fellobbanó lázadások. A Szardíniára küldött flotta így nem tudta megakadályozni a bizánci hadsereg partra szállását és az odaküldött haderő miatt meggyengült a vandálok észak-afrikai védelmi képessége.
A bizánci haderő 533 júniusában indult Konstantinápolyból és szeptember elején szállt partra a mai Tunéziában, kb. 240 km-re Karthágótól, a vandálok fővárosától. Érkezésükkel meglepték Gelimert, aki sietve összeszedte csapatait és fővárosától tíz római mérföldnyire, az Ad Decimum-i csatában megpróbálta bekeríteni Belisarius hadseregét, de súlyos vereséget szenvedett. A bizánciak megszállták Karthágót, míg Gelimer Numidiába menekült és visszahívta szardíniai csapatait és próbálta rendezni sorait. Belisarius eközben konszolidálta hódításait és felkészítette Karthágót egy esetleges ostromra. Decemberben a vandálok megtámadták a bizánciakat, de a tricamarumi csatában döntő vereséget szenvedtek. Gelimer egy hegyi erődbe menekült, ahol a bizánciak ostromzár alá fogták és 534 márciusában kénytelen volt megadni magát.
Belisarius a vandálok kincstárával és számos fogollyal visszatért Konstantinápolyba, ahol a császár engedélyezte számára, hogy diadalmenetet tartson. A Vandál Királyságot annektálták és betagozták a Bizánci Birodalomba. Fennhatóságuk azonban nagyjából azokra a területekre korlátozódott, ahová a vandáloké is, mert a hegyekben és Mauretaniában a helyi mauri (berber) törzsek félig függetlenek maradtak és hamarosan fel is lázadtak a császár uralma ellen.
Előzmények
A Vandál Királyság megalakulása A Nyugatrómai Birodalom hanyatlása idején, az 5. század elején a germán vandálok és alán szövetségeseik az Ibériai-félszigetre költöztek. 429-ben a III. Valentinianus (u. 425-455) ellen fellázadó Bonifatius, Africa provincia kormányzója Geiseric vandál királytól kért segítséget. 429 májusában Geiseric egész népével (becslések szerint 80 ezren lehettek) együtt átkelt a Gibraltári-szoroson Afrikába.Bury (1923), Vol. I, pp. 244–246Merrils & Miles (2010), pp. 47–54
Geiseric azonban a segítség helyett inkább meghódította az észak-afrikai provinciákat. 435-ben a nyugatrómai udvar kénytelen volt elismerni Mauretania Caesariensis, Mauretania Sitifensis és Numidia nagyobb részének elvesztését, de ez csak ideiglenes békét hozott. A vandálok a megfelelő pillanatban ismét támadtak és 439-ben Africa tartomány székhelye, Karthágó és vele a nyugatrómai flotta jelentős része is a kezükre került. A 442-es békeszerződés már nem csak mint szövetséges (foederati) népként ismerte el őket, hanem saját jogon birtokolhatták eddigi hódításaikat. A barbárok megalapították a Vandál Királyságot, melynek fővárosa Karthágó volt és többségükben körülötte telepedtek le.Bury (1923), Vol. I, pp. 247–249, 254–257Merrils & Miles (2010), pp. 54–55, 60–65
Geiseric kezében tartotta a rendkívül jövedelmező észak-afrikai gabonakereskedelmet, de ezenkívül a flottájával rendszeresen fosztogatta a kereskedelmi hajókat, valamint Itália és a Balkán partvidékét. 455-ben magát Rómát is kifosztották. A Valentinianus 455-ös halála utáni káoszt kihasználva Geiseric kiterjesztette uralmát a mauretaniai provinciákra (amely azonban szinte névleges maradt), valamint Szardíniára, Korzikára és a Baleári-szigetekre. Szicíliával is próbálkozott, de Ricimer megfutamította a flottáját.Bury (1923), Vol. I, pp. 257–258, 325–327Merrils & Miles (2010), pp. 65–66
A rómaiak többször is megpróbálták elűzni a vandálokat. 431-ben a keletrómai Aspar seregét verték vissza, 460-ban pedig Maiorianus császár gyűjtött nagy flottát ellenük Ibériában, de azt a Geiseric által lefizetett árulók elpusztították, mielőtt elindulhatott volna. 468-ban Basiliscus vezetésével indult hatalmas, egyesített kelet- és nyugatrómai expedíció ellenük, de a vandálok gyújtóhajókkal elpusztították a flottájukat.Bury (1923), Vol. I, pp. 331–337Diehl (1896), pp. 3–4 Ezt követően a vandál kalózok szabadon pusztították a római partokat, míg Zénón császár "örök békét" nem kötött velük.Bury (1923), Vol. I, p. 390Diehl (1896), p. 4
Bizánci-vandál kapcsolatok A Vandál Királyság sok szempontból eltért a Nyugatrómai Birodalom területén létrejött többi germán államtól. Ahelyett, hogy tiszteletben tartották volna a korábbi római társadalmi és politikai rendszert, azt a sajátjukkal váltották fel. Míg a nyugat-európai barbár királyok – legalábbis formálisan – behódoltak a császároknak és pénzeiken annak arcképét tüntették fel, a vandál királyok teljesen önálló uralkodóként saját képüket verették a pénzükre. A vandálok nyelvükben és ruházatukban tudatosan elkülönültek a romanizált afrikai lakosságtól, amelyet alárendelt társadalmi rétegként kezeltek. Ezenfelül az ariánus keresztény vandálok elnyomták az ortodox (khalkédóni) vallású helyi lakosokat, különösen Huneric (477–484) és Gunthamund (484–496) idején.Hughes (2009), p. 70Merrils & Miles (2010), pp. 90–102 A keletrómai császárok tiltakoztak ez utóbbi ellen, de a béke majd hatvan évig kitartott. A viszony időnként kimondottan barátságos volt, főleg I. Ansztasziosz (491–518) és Thrasamund (496–523) korában, amikor felhagytak az ortodoxok üldözésével.Bury (1923), Vol. II, pp. 124–125
523-ban Huneric fia, Hilderic (523–530) került a vandál trónra, aki III. Valentinianusig tudta visszavezetni a származását. Prokopiosz bizánci történetíró szerint barátságos, békés természetű ember volt, aki felhagyott az ortodoxok üldözésével és ajándékokat küldött I. Iusztinianosz császárnak, sőt a császár arcképét verette a pénzérmékre. Iusztinianosz vélhetően abban reménykedett hogy egyféle vazallus államként sikerül majd békés úton visszaterelnie a Vandál Királyságot a birodalmába.Bury (1923), Vol. II, p. 125 Hilderic Bizánc-barát politikája, valamint az, hogy vereséget szenvedett a fellázadó mauriktól, megerősítette ellenzékét a vandál főnemesség köreiben és 530-ban segítségükkel a király rokona, Gelimer megdöntötte Hilderic uralmát, őt pedig börtönbe záratta. Iusztinianosz először azt követelte, hogy ültessék őt vissza a trónra. Amikor Gelimer ezt megtagadta, a császár arra szólította fel a vandál királyt hogy engedje Hildericet Konstantinápolyba távozni, különben hadat üzen. Gelimer attól tartott, hogy a császár csak politikai bábként használná fel ellenfelét, hogy megdöntse az uralmát és valószínűleg ebben az esetben is háborút kezdeményezne. Úgyhogy Iusztinianosz ezen követelését is visszautasította, mondván hogy ez a vandálok belügye.Bury (1923), Vol. II, pp. 125–126Diehl (1896), pp. 5–6Hughes (2009), pp. 71–72
Mikor 532-ben sikerült lezárnia a perzsa háborút és "örök békét" kötött a Szászánidákkal, Iusztinianosz megkezdte az előkészületeket a vandálok elleni háborúra.Bury (1923), Vol. II, p. 126 Prokopiosz azt írja, hogy döntése nagy megrökönyödést okozott a konstantinápolyi arisztokrácia köreiben, mert még emlékeztek a 468-os katasztrofális hadjáratra. A kincstárnokok óvtak a költséges háborútól, a hadvezérek a perzsa háborúban kimerült katonákra és a félelmetes vandál flottára figyelmeztettek. A császárt jószerével csak az egyház támogatta, mert Gelimer visszatért az ortodoxok sanyargatásához. Nyíltan azonban csak Kappadókiai Ioannész, a keleti tartományok prefektusa mert felszólalni Iusztinianosz tervei ellen, kifogásait azonban a császár félresöpörte.Bury (1923), Vol. II, pp. 126–127Diehl (1896), pp. 7–8
Diplomáciai előkészületek, felkelések szítása Gelimer népszerűsége hatalomra jutása után gyorsan csökkenni kezdett, mert elkezdett leszámolni ellenségeivel, számos vandál nemes vagyonát elkobozta, sokakat ki is végeztetett.Hughes (2009), p. 72 Tevékenységével aláásta uralkodásának amúgy is bizonytalan legitimációját és két távoli tartományban, Szardínia szigetén és Tripolitániában felkelések kezdődtek. Szardínia kormányzója, Godas kikiáltotta a függetlenségét, röviddel később pedig a tripolitaniai lakosság egy bizonyos Pudentius vezetésével felkelt a vandál uralom ellen. Bár Prokopiosz szerint a lázadások csak véletlenül kezdődtek ekkor, kirobbanásuk gyanúsan egybeesik a bizánci hadjárat megindulásával és mind Godas, mind Pudentius azonnal bizánci segítséget kért.Hughes (2009), pp. 72–73 Iusztinianosz egyik tisztjét, Kürilloszt el is küldte 400 barbár zsoldossal Szardíniára.Hughes (2009), p. 76 Gelimer azonnal reagált a szardíniai lázadásra és testvére, Tzazon vezetésével elküldte a flottája zömét, valamint 5 ezer embert, hogy leverjék azt. Döntése megpecsételte a királysága sorsát, mert a maradék hajóhad képtelen volt megakadályozni a bizánci sereg partraszállását Afrikában; egyúttal seregének jelentős részét is nélkülöznie kellett. Tripolitániával egyelőre nem törődött, mert azt kisebb fenyegetésnek ítélte és azt is Tzazonra akarta bízni, annak visszatérése után.Diehl (1896), p. 14Hughes (2009), p. 80
A felek egyúttal igyekeztek szövetségeseket is szerezni. Gelimer az ibériai vizigótok királyához, Theudishoz küldött követeket, szövetséget ajánlva, míg Iusztinianosz az itáliai Osztrogót Királyság jóindulatú semlegességét igyekezett megnyerni. Az osztrogót-vandál viszony amúgy is eléggé feszült volt, mert bebörtönözték (ahol aztán meg is halt) Thrasamund vandál király özvegyét, az osztrogót Amalafridát. Az osztrogótok engedélyezték, hogy a bizánci flotta használja szicíliai kikötőiket és utánpótlást vásároljanak.Bury (1923), Vol. II, p. 129Diehl (1896), pp. 14–15Hughes (2009), p. 73
A szembenálló erők
Iusztinianosz a perzsa háborúban bizonyított tehetséges hadvezérét, Belisariust helyezte az inváziós haderő élére. Katonai kvalitásain túl az is előnyére szolgált, hogy latin volt az anyanyelve és mint a hadjáratokban kiderült, aggályosan ügyelt a polgári lakosság megóvására, rövid pórázon tartva csapatait. Ezen tulajdonságai segíthették a latin nyelvű észak-afrikai lakosság megnyerésében.Hughes (2009), pp. 74–75 Belisariust elkísérte felesége, Antonina és titkára, Prokopiosz, aki később megírta a háború krónikáját.