Horvátország politikai életét parlamentáris, demokratikus képviseleti keretek határozzák meg, ahol többpártrendszerben Horvátország miniszterelnöke a kormányfő. A végrehajtó hatalmat Horvátország kormánya és elnöke gyakorolja. A törvényhozó hatalommal a horvát parlament (Szábor) van felruházva. Az igazságszolgáltatás független a végrehajtó és a törvényhozó hatalomtól. A parlament 1990. december 22-én fogadta el Horvátország jelenlegi alkotmányát, és 1991. május 25-én döntött a Jugoszláviától való függetlenség kikiáltásáról. A Horvát Köztársaság szuverenitásáról és függetlenségéről szóló alkotmányos határozat 1991. október 8-án lépett hatályba. Az alkotmányt azóta többször módosították. Az ország első modern pártjai a 19. század közepén alakultak ki, programjuk és szavazóbázisuk, tükrözve a jelentős társadalmi változásokat, mint az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejötte, a diktatúra és a társadalmi válságok, a második világháború, a kommunista uralom létrejötte és a Jugoszláv Szovialista Szövetségi Köztársaság felbomlása, megváltozott.

A köztársasági elnök (Predsjednik/ica) az államfő és a horvát fegyveres erők főparancsnoka, akit közvetlenül választanak öt évre. A kormányt (Vlada), Horvátország legfőbb végrehajtó hatalmát a miniszterelnök vezeti, akinek négy miniszterelnök-helyettese van, akik egyben miniszterként is szolgálnak. Az egyes területek tevékenységéért húsz miniszter felel. A végrehajtó hatalom feladata a jogszabály- és költségvetési javaslattétel, a törvények végrehajtása, valamint a kül- és belpolitika irányainak meghatározása. A parlament egykamarás törvényhozó testület. A Szábor képviselőinek a száma 100 és 160 között mozog; akiket a parlamenti választások során választják meg négy évi időtartamra. A jogalkotó hatáskörébe tartozik az alkotmány és a törvények megalkotása és módosítása; a kormány költségvetésének elfogadása, háború- és békeüzenetek, országhatárok meghatározása, népszavazások és választások kiírása, tisztek kinevezése és felmentése, Horvátország kormányának és más, a Szábornak felelős közhatalom birtokosainak felügyelete, valamint az amnesztiák megadása. A rendszeres elnök- és parlamenti választásokat, valamint a megyei prefektusok (megyei elnökök) és közgyűlések, valamint a városi és önkormányzati polgármesterek és tanácsok megválasztását a horvát alkotmány írja elő.

Horvátország háromszintű, független igazságszolgáltatási rendszerrel rendelkezik, amelyet Horvátország alkotmánya és a Szábor által elfogadott nemzeti jogszabályok szabályoznak. A legmagasabb fellebbviteli bíróság Legfelsőbb Bíróság (Vrhovni sud) míg a városi és megyei bíróságok általános joghatóságú bíróságok. A horvátországi szakosodott bíróságok a következők: kereskedelmi bíróságok és Legfelsőbb Kereskedelmi Bíróság, büntető bíróságok és Legfelsőbb Büntető Bíróság, közigazgatási bíróságok és Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság. A horvát alkotmánybíróság (Ustavni sud) egy olyan bíróság, amely elsősorban alkotmányjoggal foglalkozik. Legfőbb hatásköre annak eldöntése, hogy a támadott törvények valóban alkotmányellenesek-e, azaz ütköznek-e az alkotmányban rögzített jogokkal és szabadságjogokkal. A jogi eljárásokban az államot az Ügyészség képviseli. Az Economist Intelligence Unit 2022-ben Horvátországot „hibás demokráciának” minősítette.

Története Az Osztrák-Magyar Monarchiában 250px|bélyegkép|jobbra|A Szábor ülése 1848-ban Az 1848-as forradalmi események drámai változásokat hoztak a horvát társadalomban és politikában, lökést adva a horvát nemzeti újjászületésnek, amely erősen befolyásolta és jelentősen alakította a horvátországi politikai és társadalmi eseményeket. Akkoriban a Szábor és Josip Jelačić bán a Magyar Királysággal való kapcsolatok megszakítását szorgalmazta, és a birodalmon belüli más délszláv népekhez fűződő kapcsolatok erősítését hangsúlyozva. Számos prominens horvát politikai személyiség tűnt fel, mint például Ante Starčević, Eugen Kvaternik, Franjo Rački és Josip Juraj Strossmayer. A neoabszolutizmus időszakát az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés és a horvát-magyar rendezés követte, amely csak korlátozott függetlenséget biztosított Horvátországnak. Ezt tetézték a horvátoknak a kora középkor óta megszakítás nélkül fennálló, önálló államiságra vonatkozó követelései. Jelentősen hozzájárult a hangulat kialakulásához az a két politikai párt, amely az 1860-as években alakult meg: a Starčević és Kvaternik vezette Jogok Pártja, valamint a Janko Drašković, Ivan Kukuljević Sakcinski, Josip Juraj Strossmayer és Ivan Mažuranić által vezetett Néppárt. Velül ellentétben az 1860-as évek és 1918 közötti időszak nagy részében hatalmon lévő Nemzeti Alkotmánypárt a Horvátország és Magyarország közötti kapcsolatok szorosabbra fűzését szorgalmazta. 250px|bélyegkép|balra|A Szábor 1918. október 29-iki ülése

A korszakban megalakult másik jelentős párt a Szerb Népi Független Párt volt, amely később a Horvát-Szerb Koalíciót hozta létre a Jogok Pártjával és más horvát és szerb pártokkal. A koalíció uralta Horvátországot 1903 és 1918 között. A koalíció vezetői Frano Supilo és Svetozar Pribićević voltak. Az 1904-ben megalakult, Stjepan Radić vezette Horvát Parasztpárt (HSS) kiállt a horvát autonómia mellett, de 1918-ra csak mérsékelt eredményeket ért el. Dalmáciában a két nagy párt a Néppárt – a Néppárt Horvátország-Szlavóniában aktív ága – és az Autonomista Párt volt, amely Dalmácia autonómiájának fenntartását szorgalmazza, szemben a Néppárt Horvátország-Szlavónia és Dalmácia egyesítésére irányuló követelésével. Az Antonio Bajamonti által vezetett Autonomista Párt szintén az olasz irredentizmushoz kötődött. 1900-ra a Jogok Pártja jelentős eredményeket ért el Dalmáciában. Az első három választást az autonomisták nyerték meg, de 1870 után az összes választást a Néppárt nyerte meg. Az 1861–1918 közötti időszakban a Horvát-Szlavón Királyságban tizenhét, a Dalmáciai Királyságban pedig tíz választást tartottak.

Jugoszláviában 250px|bélyegkép|jobbra|A Horvát Szocialista Népköztársaság kormánya (második Bakarić-kormány) 1945. április 14-én A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulása után a HSS a legnépszerűbb horvát politikai párttá nőtte ki magát, és a betiltására tett erőfeszítések ellenére is nagyon népszerű volt. Az 1921-es alkotmány egységes államként határozta meg a királyságot, és felszámolta a történelmi közigazgatási megosztottságot, ami gyakorlatilag véget vetett a horvát autonómiának; az alkotmányt a HSS ellenezte. A politikai helyzet tovább romlott, mivel 1928-ban a jugoszláv parlamentben meggyilkolták a HSS vezetőjét Stjepan Radićot, ami 1929 januárjában Sándor király diktatúrájához vezetett. Az ekkor már Vladimir Maček vezette HSS továbbra is kiállt Jugoszlávia föderalizációja mellett, aminek eredményeként megszületett az 1939. augusztusi Cvetković–Maček-megállapodás és az autonóm Horvát Banovina. A jugoszláv kormány megtartotta az ellenőrzést a védelem, a belső biztonság, a külügy, a kereskedelem és a közlekedés felett, míg a többi ügyet a horvát szábor és a korona által kinevezett bán irányította. Ez az elrendezés a második világháború kezdetével hamar elavulttá vált, amikor megalakult a Független Horvát Állam, amely betiltott minden politikai ellenzéket. Ezután a HSS külföldön működött tovább.

Az 1945-ös választásokon a kommunistáknak nem volt ellenfele, mert a többi párt nem vett részt rajta. Miután hatalomra kerültek, a kommunisták egypárti politikai rendszert vezettek be, amelyben a Jugoszlávia Kommunista Pártja volt a kormányzó párt, a Horvát Kommunista Párt pedig annak fiókszervezete. 1971-ben a horvát nemzeti mozgalom, amely nagyobb polgárjogokra és a jugoszláv gazdaság decentralizálására törekedett, a horvát tavaszban csúcsosodott ki, amelyet a jugoszláv vezetés elnyomott. 1990 januárjában a Jugoszláv Kommunista Párt a nemzeti vonalak mentén széttöredezett; a horvát frakció lazább szövetséget követelt.

A mai Horvátországban 100px|bélyegkép|balra|Franjo Tuđman 1995-ben 120px|bélyegkép|balra|Ivica Račan 2002-ben 1989-ben a Horvát Szocialista Köztársaság kormánya úgy döntött, hogy válaszul a növekvő igényekre, hogy engedélyezzék a kommunista párton kívüli politikai tevékenységeket elfogadja a más politikai pártok létezését. A kommunista uralom kezdete óta Horvátországban elsőként alapított politikai pártok az 1989. május 20-án megalakult Horvát Szociálliberális Párt (HSLS), és az 1989. június 17-én alapított Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) voltak. A megreformált kommunista párt élére 1989 decemberében Ivica Račan került. Ezzel egyidejűleg a párt beszüntette a politikai pereket, elengedte a politikai foglyokat, és támogatta a többpártrendszert. A civil szervezetekről szóló törvényt 1990. január 11-én módosították, lehetővé téve a politikai pártok létrehozását, legalizálva a már megalapított pártokat.

Az első többpárti választások 1990. április 22-iki első fordulójáig már 33 pártot regisztráltak. A legjelentősebb pártok és koalíciók a Horvátországi Kommunisták Szövetsége – Demokratikus Változások Pártja (a Kommunista Párt új neve), a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) és a Népi Egyetértés Koalíciója (KNS) voltak, amelybe a Dražen Budiša vezette HSLS és a HSS – amely 1989 decemberében folytatta működését Horvátországban – is beletartozott. A választás második fordulóját 1990. május 6-án tartották, melyen a reformkommunistákat és a KNS-t megelőzve a Franjo Tuđman vezette HDZ nyert. A horvát tavaszt irányító Savka Dabčević-Kučar és Miko Tripalo vezette KNS hamarosan egyes pártokra bomlott. A HDZ a 2000-es parlamenti választásokig megőrizte parlamenti többségét, amikor vereséget szenvedett a Račan vezette Horvát Szociáldemokrata Párttól (SDP). A nemzeti egységkormány élére – mivel a horvátországi háború egyre hevesebbé vált – 1991 júliusában Franjo Gregurićot, a HDZ képviselőjét nevezték ki miniszterelnöknek. Kinevezése 1992 augusztusáig tartott. Mandátuma idejére esett Horvátország függetlenségi nyilatkozata, mely 1991. október 8-án lépett hatályba. A HDZ a 2003-as parlamenti választáson tért vissza a hatalomba, míg az SDP továbbra is a legnagyobb ellenzéki párt maradt. 220px|bélyegkép|jobbra|A Horvát Köztársaság 12. kormánya (miniszterelnök: Zoran Milanović) 2011-ben

Franjo Tuđman 1992-ben és 1997-ben is megnyerte az elnökválasztást. Mandátuma alatt Horvátország 1990-ben elfogadott alkotmánya félelnöki rendszert írt elő. Tuđman 1999-es halála után az alkotmányt módosították, és az elnöki jogkörök nagy része a parlamentre és a kormányra került. Stjepan Mesić 2000-ben és 2005-ben két egymást követő ciklusban nyert a Horvát Néppárt (HNS) színeiben. Ivo Josipović, az SDP jelöltje nyerte meg a 2009. decemberi és 2010. januári elnökválasztást. A 2015. januári második választási fordulóban Kolinda Grabar-Kitarović legyőzte Josipovićot, így ő lett Horvátország első női elnöke. 2020 januárjában Zoran Milanović, volt szociáldemokrata miniszterelnök nyerte meg az elnökválasztást. A választás második fordulójában legyőzte a kormányzó Horvát Demokratikus közösség (HDZ) jelöltjét, Kolinda Grabar-Kitarovicot. 2020 júliusában a kormányzó jobboldali HDZ nyerte meg a parlamenti választást. 2016-tól a HDZ vezette koalíció folytatja a kormányzást Andrej Plenković miniszterelnök vezetésével.

A jogi keretrendszer