right|thumb|260px|Greguss Imre: Rákóczi lovon thumb|260px|id. Georg Philipp Rugendas: Kuruc-labanc lovas párbaj thumb|260px|Kuruc-labanc csatajelenet (ismeretlen festő) thumb|260px|Rákóczi-címeres kuruc zászló A kurucok a 17−18. századi Magyarország területén vívott, Habsburg-ellenes felkelésekben részt vevő katonák, illetve a velük rokonszenvezők. A Rákóczi-szabadságharcban részt vevő felkelő hadsereg katonáit is így hívták, bár hivatalosan nem használták ezt az elnevezést. A császárhoz hű osztrák katonákat és a Habsburg-párti magyarokat a kurucok labancoknak nevezték.
A szó eredete A Pallas nagy lexikona szerint, „mint annyi más katonai műszó, a magyarsággal akkor egy követ fúvó törököktől származik… «khurudzs» annyi, mint fölkelő insurgens”.Insurgens - Kislexikon Bél Mátyás viszont azt állítja, hogy visszavezethető a Dózsa György vezetésével 1514-ben kezdődött felkelés kereszteseinek megnevezésére, amikor a keresztes háborúra fölkészült paraszt származású katonákat nevezték kurucnak. Az elnevezés csak később terjedt ki a Habsburg-ellenes felkelésben résztvevő nemesekre is. Eszerint a szó eredete a latin miles cruciatus, crucifer, cruciger, crux (kereszt) illetve a német Kreuzer lenne. Vö. Nagy László 1982: „Nem jöttünk égi hadak útján.” Változatok és tanulmányok a XVII. századi régi kurucokról. Budapest, 33-63.
1671-ben az egri beglerbég így nevezte a magyarországi szökevényeket. Ezután a szó gyorsan elterjedt és 1671-1711 közötti magyar, szlovák és török szövegek egyaránt ezt használták a magyarországi és az észak-erdélyi Habsburg-ellenes felkelés résztvevőinek megjelölésére.
Érdekes módon Rákóczi nem használta a szót, inkább a felkelők, illetve elégedetlenek kifejezéseket.
Történetük Kuruc nemesi mozgalom, avagy a bujdosók mozgalma (1671-1679) A Wesselényi-összeesküvés főúri vezetőinek megalkuvása, majd a szervezkedés bukása, és az azt követő kegyetlen megtorlások, a protestáns ellenzéki nemesség legöntudatosabb részét a fegyveres harc vállalására kényszerítették. Növekedett a szegénység és ezzel együtt nőtt a szegény bujdosók száma is. A nemesség rendi-függetlenségi mozgalmában más társadalmi rétegek is részt vettek. A hozzá csatlakozó, egy-két protestánsnak maradt főúr mellett, elsősorban még a protestáns prédikátorok, a végvári vitézek és a városi patríciusok egy része játszott fontos szerepet a mozgalomban. A részben Erdélybe, részben a törökök uralta, hódoltsági területekre menekült bujdosók megmozdulásának kezdete 1671. tavaszára-nyarára tehető.
A mozgalom történetének főbb eseményei a vezérség kérdésének megoldása (illetve megoldatlansága) és a szövetségesek keresése mentén vázolhatók.
A mozgalom vezetése és a bujdosók jelentősebb haditettei A később kurucoknak nevezett bujdosók első támadása 1672-ben idősebb Petrőczy István, Szepessy Pál, Szuhay Mátyás (? – 1677, a labancok megölték), és Kende Gábor (? – 1693) vezetésével indult meg, I. Lipót császár-király ellen. Átmeneti sikerek ellenére – szeptember 14-én, Enyickénél nagy győzelmet arattak Spankau császári tábornok seregén – komoly eredményt nem értek el, október 26-án döntő vereséget szenvedtek Györkénél, Spankau és Cobb tábornokok egyesített csapataitól. (A támadás során a császáriak által kíméletlenül üldözött, protestáns bujdosók közül, némelyek egyes katolikusokkal – különösen egyházi személyekkel – kegyetlenkedtek, mintegy megtorlásként a korábban velük szemben alkalmazott kegyetlenkedések miatt.) right|thumb|250px|id. Philipp Rugendas: Kuruc lovas – rézmetszet A bujdosók mozgalmának egyik, állandó problémája volt a vezérség kérdése. left|thumb|190px|A Habsburg-ellenes harcot kezdő magyarországi bujdosók fővezére Teleki Mihály A bujdosók 1672. augusztus elején a tordai gyűlésükön Teleki Mihályt a "fejüknek" – azaz, a fővezérüknek – választották. Még 1672-ben, a bujdosók egy része, a forrófejű, idősebb Petrőczyt választotta vezérének – egyes források szerint Petrőczy magát választatta meg a bujdosók fejének -, más források szerint, ezzel a választással valójában Teleki Mihály fővezér helyettesévé választották.
1673. októberében a bujdosók Wesselényi Pált, a Krasznán megkezdett, majd Bihar táján folytatott gyűlésükön, szintén a " fejüknek" – a vezérüknek -, 1674. augusztus 23-án, a csatári gyűlésükön pedig fővezérüknek megválasztották. 1675. április 1-jén viszont az Erdélybe menekült bujdosók a szinérváraljai gyűlésükön ismét Teleki Mihályt választották fővezérüknek. A kettős vezér-választás szükségszerűen megosztotta a bujdosók mozgalmát. A császáriak ellen ebben az évben (1675-ben) Wesselényi szerény sikereket ért el, Szádvár és Torna átmeneti elfoglalásával. Strassoldo császári tábornok 1675. december 6-án – a bujdosók támogatására hivatkozással – megszállta és kíméletlenül megsarcolta Debrecen városát. 1676. áprilisában Ónod mellett Wesselényi viszont legyőzte Strassoldo seregét. 1676 decemberében pedig Faygel Péter Hadad várát sikeresen megvédte Schmidt császári tábornok támadásával szemben.
1676. október 20-án, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem kinevezte Teleki Mihályt a bujdosók fővezérének, Wesselényit pedig lemondásra szólította fel, aki ennek azonban nem tett eleget. Apafit, a döntése előtt, a bujdosók tekintélyes küldöttsége – Thököly Imre, Szepessy Pál, Szuhay Mátyás, Szalay Pál, Keczer Menyhért, Farkas Fábián, Ubriczy /Ubrizsy/ Pál, Orlay/i/ Miklós, Kubinyi László, Serédy Benedek, Bessenyei Mihály, Soós György – a hűségéről biztosította.
Az erdélyi fejedelmi tanács, 1677. szeptember 26-án, Radnóton, úgy határozott, amíg a porta nem járul hozzá a császáriak elleni támadáshoz, addig Thököly álljon a bujdosók hadainak élére. Az esztendő őszén, a franciák által toborzott segélyhadak érkeztek a bujdosók segítségére, de Boham ezredes vezérletével. Ez a sereg, 1677. október 10-én, a nyalábvári csatában – egyesülve a bujdosóknak Majos Ferenc és Forval gróf, az Erdélybe küldött francia megbízott vezette seregével –, nagy győzelmet aratott Schmidt császári tábornok csapatai felett (Majos Ferenc azonban elesett a csatában). A kuruc-csapatok újabb, érdemleges harci cselekményeket nem hajtottak végre, és a segélycsapatok Erdélybe vonultak vissza.
Wesselényi Pál viszont egyedül is harcolt a császáriak ellen, 1677. november 22-én – átmenetileg – elfoglalta Nagybánya városát.
left|thumb|190px|Thököly Imre a "kuruckirály" 1678. március 7-én a bujdosók a somkúti gyűlésükön Teleki Mihályt újra meg választották fővezérüknek, aki mellé tizenkét tagú tanácsot, továbbá tisztségviselőket is választottak. A tanács tagjai: Fáy István, Ilosvay Péter, Ispán Ferenc, Keczer Menyhért, Kende Gábor, Sulyok János, Szalay Pál, Szepessy Pál, Thököly Imre, Ubriczy /Ubrizsy?/ Pál, Wesselényi László és Wesselényi Pál lettek, Szuhay Gáspár „erőtlenségre” hivatkozva, a megbízatást elhárította. A tanács titkára Klobusiczky Pál, pecséttartója Faygel Péter, strázsamester Farkas Fábián, tábormester Gálfi János lettek. Követek küldéséről is határoztak: a Portához Radics Andrást, Lengyelországba (és a francia udvarhoz) Absolon Dánielt, az erdélyi fejedelemhez Hamvay Pétert, a budai pasához Pécsi (Péchy) Gáspárt, az egrihez Mikolay Boldizsárt, és a váradihoz Jankovics (Jankovich) Györgyöt küldték. Wesselényi Pál tehát a tanács tagja lett, akárcsak a vetélytársa, Thököly Imre, a későbbi legendás "kuruckirály".
A bujdosók – Teleki fővezérsége alatt – 1678-ban meg is támadták a császáriakat. A Teleki Mihály vezette seregrész csak szerény sikereket ért el, (Boldogkőváralja, Torna, Szaláncz és Putnok, nem jelentős településeknek az átmeneti elfoglalásával. Eperjes alól már visszavonult Teleki Erdélybe, tudomást szerezve a császáriak (konkrétan Leslie tábornok) közeledtéről. A támadáson belül csak a Thököly Imre vezette, önálló hadjáratnak volt sikere, Szendrő és Murány várának, Besztercebányának és – Körmöcöt kivéve – a bányavárosoknak a viharos gyorsaságú, ámbár átmeneti elfoglalásával. Thököly sikere Wesselényit – és Telekit is –, egyre jobban háttérbe szorította, és annak ellenére, hogy Thököly – és a bujdosók francia vezetésű segélycsapatai – 1678. november 1-jén, Barsszentkeresztnél, vereséget szenvedtek gróf Georg Stephan von Wrbna und Freudenthal, - hozzáférés: 2023. február 11. császári tábornoktól. Thököly sikerei tekintettel, 1678. decemberben, a követét, Szalay Pált, tárgyalásra Bécsbe hívták.
Thököly 1678. évi sikere ellenére, a bujdosók egy része mégis, még egyszer, 1679. július 28-án, a margitai gyűlésen, Wesselényit választotta meg vezérnek, Apafi akarata ellenére, aki már korábban, 1679. június végén, a betegeskedő Teleki fővezér helyettesének Thökölyt nevezte ki, a bujdosók seregének élére.
A bujdosók egy, Erdélyben élő csoportja (így Kende Gábor, Keczer Menyhért, Szepessy Pál, Faygel Péter, Farkas Fábián, Orlay/i/ Miklós, Kubinyi László, Ispán Ferenc, Bessenyei Mihály) pedig még 1679. december 2-án, Gyulafehérváron, arra kötelezte magát, hogy ügyük rendezését Apafi fejedelem tárgyalásaira bízza.
A bujdosók vezérségének kérdése ekkor már úgy éleződött ki, hogy Wesselényi, avagy Thököly. Wesselényi azonban – az 1679-es megválasztása ellenére –, egyértelműen háttérbe szorult Thököly mellett, különösen azután, hogy Thököly, 1679. november 3-án, Újfalunál, az úgynevezett szikszói csatában, nagy győzelmet aratott de la Borde, sárospataki császári parancsnok serege felett. (A győzelemben jelentős szerepe volt Thököly két kapitányának is: Petneházy Dávidnak (1645 körül – 1686 vége/1687 eleje) és Harsányi Györgynek (? – 1683, ő majd az osztrákokkal szövetséges lengyelek elleni harcban elesik). Átmenetileg kibékültek a vetélytársak, ezért, amikor a bujdosók, 1680. január 8-án, a szoboszlói gyűlésükön, Thökölyt fővezérüknek választották; Wesselényi az első helyen írta alá az erről szóló okiratot. A féltékeny Wesselényi később mégis elfordult Thökölytől.
A szoboszlói választással, Thököly Imre lett a bujdosók egyedüli fővezére. A következő évek (1680-1682) gyors katonai sikerei, és a törökök 1682-ben nyújtott támogatása eredményeképpen, létrejött Thököly rövid életű Felső-magyarországi Fejedelemsége (1682–1685), ez azonban már nem a bujdosók mozgalmának, hanem Thököly harcainak a története.
Szövetségesek keresése right|280px|thumb|Georg Philipp Rugendas: Kurucok és osztrákok csatája A bujdosók – avagy a magyarországi elégületlenek – mozgalmának egy másik, visszatérő gondja volt, a szövetségesek keresése, a Habsburg-ellenes harcukhoz.
Számítottak – nyilvánvalóan –, amint az a vezérség kérdése kapcsán nyomon követhető, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem támogatására, hiszen a bujdosók egy jelentős része Erdélyben talált menedéket, és Erdélynek nem állt érdekében a Habsburg-uralom megerősödése.
Természetes volt a törökök felé fordulásuk is: Szintén egy jelentős részük a törökök uralta, hódoltsági területekre menekült, és a törökök a Habsburgok ősi ellenségei voltak. Nem hagyhatták figyelmen kívül azonban azt, hogy Erdély – mint a törökök vazallusa –, a Porta engedélye nélkül nyíltan nem támogathatja őket. Ugyanakkor – nem teljesen alaptalanul – jelentős részük tartott attól, az erdélyiek támogatása nem önzetlen, a fejedelmi udvar a bujdosók mozgalmát saját céljaira is fel kívánja használni. A bujdosók ezért a törökökkel igyekeztek közvetlenül is kapcsolatba lépni.