bélyegkép|260px|A Vehicle Assembly Building a Kennedy Űrközpontban (2005). Az épület oldalán lévő szögletes foltok a Frances hurrikán által okozott károk nyomai
A Vehicle Assembly Building (eredetileg Vertical Assembly Building), más néven VAB (magyarul jármű összeszerelő épület), a Kennedy Űrközpont területén, félúton Jacksonville és Miami között, Florida keleti partján található hatalmas épület. A VAB szerves része a 39-es indítókomplexumnak, amelynek további részei a két Atlanti-óceán parti indítóállás, az LC–39A és az LC–39B, a közvetlenül a VAB mellett álló Kilövésirányító Központ, a csarnokot az indítóállással összekötő út, az ún. „Rakétaösvény”, valamint az olyan ikonikus járulékos berendezések, mint a Mobil Indítóállványok (vagy indítóplatformok) és a hernyótalpas szállítójármű.
Eredetileg abból a célból építették, hogy az Apollo-program Saturn V rakétáinak egyes fokozatait függőlegesen egymásra szereljék a Mobil Indítási Koncepció követelményeinek megfelelően. Az építése az 1961-ben született koncepció mentén 1962 elején kezdődött a tervezéssel, majd még az év októberben kezdetét vette a kivitelezés is. A feladat nagyságát jól mutatja, hogy az épület alapozásához 2,5 négyzetkilométeren kellett földmunkákat végezni és köbméter földet mozgattak meg. Az alapozási munka nehézségét az jelentette, hogy nagyon instabil nedves homokra kellett alapozni, ezért db 41 cm átmérőjű és 50 méter hosszú acél cölöpöt kellett verni a talajba, hogy biztosítsák az épület szilárdságát. Ezt követően épülhetett meg a csarnok acél szerkezete, amelyhez tonna acélt (és köbméter betont használtak fel az építők. Az építkezés 1965. áprilisáig tartott.
A tesztek az AS–500F tesztrakéta összeszereléssel kezdődtek és az épület sikerrel szolgálta ki végig az Apollo–program repüléseit 1972 végéig, majd ezt követően a Skylab-program és végül a Szojuz–Apollo-program repüléseit is innen készítették elő. Az Apollo űrhajók nyugdíjba vonulását követően a Space Shuttle program repüléseit is itt készítették elő, itt tárolták az űrrepülőgép külső üzemanyagtartályait és szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétáit is, majd szerelték őket össze a küldetések követelményeinek megfelelően (ehhez az Apollo–programhoz kifejlesztett infrastruktúra elemeit használták mindvégig, kisebb átalakításokkal). Az űrrepülőgép flotta kényszerű nyugdíjazását követően a Constellation program előkészítésére is a VAB-ot jelölték ki, azonban a program törlése miatt erre nem kerülhetett sor. 2011 óta az épület funkció nélkül, kihasználatlanul áll, bár az amerikai kormányzat folyamatosan próbálkozik a hasznosításával.
A VAB egyike a világ legnagyobb épületeinek, térfogatát tekintve a harmadik helyen áll, egyben a világ legnagyobb egyemeletes épülete, Floridában 1974-ig a legmagasabb épület is volt. Az épület 160 méter magas, négyszögletű alapterülete 32 500 négyzetméter, oldalai 218 méter és 158 méter hosszúak. A VAB két jól elkülönülő részre osztható, a 160,5 méter magasságú Magas Szerelőcsarnokra és a 64 méter magas Alacsony Szerelőcsarnokra. Mind előbbi, mind utóbbi 4-4 további teremre osztható, amelyek a központi Szállító Folyosóra nyílnak. A szerelésre használt termeket hatalmas híddarukkal és számos más emelőszerkezettel szerelték fel, amelyekkel az óriási méretű rakéta illetve űrhajó részegységeket mozgatják. A szereléshez pedig többszintes, mozgatható szerelőplatformokat használnak, amelyek követik a szerelt űreszköz körvonalait és amelyről a szerelési műveletek elvégezhetők. Az épület méreteit jól szemlélteti, hogy az épület oldalán levő amerikai zászló egy-egy csillagának átmérője 1,8 méter, és a zászló sávjai pedig olyan szélesek, mint egy autópálya sávja. A zászlót az USA alapításának 200 éves évfordulójának alkalmából, 1976-ban festették az épületre, az évforduló csillag szimbólumával együtt, ez utóbbit később a NASA logó váltotta fel. Az épület belső tere olyan hatalmas, hogy saját időjárása van – az ott dolgozó "NASA alkalmazottak jelezték, hogy különösen párás napokon esőfelhők alakulnak ki a plafon alatt". Az épületben négy nagyméretű légkondicionáló berendezés található (4 kör alakú struktúra az épület nyugati oldalán), melyek a páratartalmat szabályozzák. Az épületen belüli közlekedésre gyakran biciklit használnak.
Története Az Apollo-program kezdetei
Az űrverseny során az Egyesült Államok és a Szovjetunió között ádáz politikai versengés kezdődött, technológiai köntösbe bújtatva. Egyre másra születtek az újabb és újabb sikerek, teljesítmények az űrrepülések területén, zömmel a Szovjetunió részéről, amely mögött az USA csak lemaradással tudott kullogni. Ezt a lemaradást igyekezett az amerikai kormányzat behozni úgy, hogy valamilyen látványos sikerrel a szovjetek elé vágjanak és vitán felül átvegyék a vezetést ellenlábasuktól ezen a területen is. John F. Kennedy, az éppen hivatalba lépett új amerikai elnök arra sarkallta a tanácsadóit és szakértőit, hogy kitaláljanak egy ilyen célt szolgáló űrprogramot, amelyhez az ötlet 1961 elejére született meg: érjék el az amerikaiak elsőként a Holdat. Az elnök – egy újabb szovjet űr-elsőséget, Jurij Gagarin elsőkénti űrutazását követően – 1961. május 25-én jelentette be az Apollo-programot, amelynek fő célja (az oroszok legyűrése mellett) a Hold emberek általi első elérése, a felszínére való leszállással és sikeres hazatéréssel volt, mégpedig egy évtizeden belül.
A program meghirdetésekor Amerika kezében lényegében nem volt semmi, mindössze az első amerikai űrhajós, Alan Shepard – kissé gyengécske teljesítménynek számító – űrugrását tudták maguk mögött. A Holdra szálláshoz való képességhez lényegében még mindent meg kellett teremteni, a koncepciótól kezdve az eszközökön és eljárásokon át egészen a megvalósításig (az éppen rendelkezésre álló technikával kb. másfél tonna tömegű űrhajót, felszerelést tudtak Föld körüli pályára juttatni, a Hold eléréséhez azonban a létező koncepciók száz tonna feletti tömegű ugyanilyen hardverrel számoltak). Elsőként létre kellett hozni a koncepciót, amelyet megvalósíthattak a sikerhez, amely egy három lépcsős fejlődési folyamaton keresztül alakult ki. A véső elgondolás a LOR koncepció nevet kapta. Ebben egyetlen hatalmas rakétával két űrhajót kellett indítani, amelyből az egyik elvitte a három űrhajóst a Holdig, ahol ketten átszálltak egy másik űrhajóba, amelynek annyi funkciója volt mindössze, hogy a holdfelszínre levigye az utasait, majd a felszíni tevékenység elvégzése után visszajuttassa őket a Hold körüli pályán várakozó másik űrhajóhoz, amellyel aztán azok hazatérhettek a sikeres küldetést követően. Ehhez a koncepcióhoz egy kb. tonnás óriásrakéta indítására volt szükség. Ilyen eszköz nem állt a NASA rendelkezésére és ilyen eszköz indítására alkalmas földi létesítmények sem léteztek még akkor. Így a NASA elhatározta egy hatalmas indítókomplexum létesítését, hogy meg tudja valósítani a tervet. A komplexumban helyet kapott összesen öt indítóállás Cape Canaveral Atlanti-óceán melletti partvidékén (amelyből végül csak kettő épült meg), az indítóállásokhoz szükséges berendezésekkel (mint a Mobil Indítótornyok, vagy az azokat mozgató Hernyótalpas Szállítójármű), valamint a szerelőhelyet és az indítóállásokat összekötő speciális utakkal. És szerepelt még a létrehozandó létesítmények listáján egy óriási szerelőcsarnok, ahol az óriási rakéták összeszerelését és indításra való felkészítését elvégezhették. Később ez lett a VAB-csarnok. Az ehhez szükséges földterületekre 1962-ben tett szert a NASA a Cape Canaveral Air Force Station melletti mocsaras területen a Merritt-szigeten.
Építése
Az egész indítókomplexum legbonyolultabb létesítményének a rakéta összeszerelő csarnok ígérkezett. Maga az épület kialakítása az ún. Mobil Indítási Koncepcióból táplálkozott, míg a koncepció pedig a szovjetekkel vívott versenyből. A Hold minél előbbi elérése – és így a szovjetek legyőzése – azt a követelményt támasztotta a NASA-val szemben, hogy minél inkább meg tudja gyorsítani az indítások frekvenciáját, minél gyorsabban el tudjon készülni egy-egy indításra felkészített űreszközzel. Az 1961 elején megszületett koncepció így szembe ment minden korábbi gyakorlattal. A Mercury– és Gemini–programok indításánál a rakétákat és űrhajókat kinn az indítóállás(ok)ban szerelték össze és vetették alá a start előtti ellenőrzéseknek. Ezzel szemben az új elképzelés szerint az űreszközök csak a lehető legrövidebb időt töltöttek el az indítóállásban, hogy azok minél hamarabb alkalmasak legyenek a következő felbocsátásra. Ez egyben – mintegy melléktermékként – lehetővé tette, hogy egyszerre több eszköz szerelése, felkészítése is folyhasson. Ehhez kellett egy szerelőhely, relatíve messze az indítóállástól. És aztán a rakétát már összeszerelt állapotban vitték az indítóállásra (ettől lett „mobil” a koncepció). Így ennek kellett megfelelnie a szerelőhelynek is: viszonylag távol legyen az indítóállástól, egyszerre több rakéta is szerelhető legyen benne és persze feleljen meg az óriásrakéták méreteinek is. A koncepció járulékos előnye volt, hogy egy helyre koncentrálta az összeszereléssel foglalkozó munkaerőt, nem pedig szétszórta azt különböző indítóállások mentén, ezzel takarékossá tette a munkaerő gazdálkodást is, mivel rengeteg redundanciát szűrt ki. A koncepció további újítása volt, hogy a rakétát nem vízszintesen szerelték össze és állították fel az indítóhelyen, hanem függőlegesen, daruk segítségével építették össze és így a rakéta „farkára” állítva szállították el az összeszerelő csarnokból az indítóállásba. (Maga az elképzelés nem volt új, hiszen a nácik második világháborús gyakorlatát vették át a V-2 rakétától, amelyet ilyen elven készítettek fel Peenemündében a bevetésre, csak a NASA gyakorlatában jelentett újítást.)
A VAB tervezése szerteágazó szempontrendszer szerint kezdődött 1962 elején (magát a tervkoncepciót egy erre létre hozott iroda, a Heavy Space Vehicle Office készítette). Kezdetekben az sem volt végleges, hogy a kész rakétákat vasúton, vízi úton, vagy közúton szállítják el, így mindhárom variációra érvényes tervek kellettek szülessenek. Így születtek doboz formájú és kerek alakú elképzelések, olyanok, amelyekben csatornák futottak és olyanok, amelyek sík alapterületűek voltak, kisebbek és megvalósíthatatlanul nagyok (a legnagyobb elképzelés a vízi szállításhoz igazodó, csatornákkal szabdalt dizájn volt, amelynek alapterülete 204x303 méter lett volna, de volt olyan is, amely fordítókoronggal oldotta volna meg a rakéták síneken való mozgatását). Született nyitott és zárt épületre vonatkozó terv is, előbbi olcsóbbnak és rugalmasabban bővíthetőnek mutatkozott, utóbbi pedig jobban védte a belsejében épülő eszközt és a dolgozókat az időjárástól. Az 1962. június 13-i konferencia tette le végül a garast a zárt kialakítás mellett. A rakéták párhuzamos szerelhetősége miatt több magas szerelőcsarnokra és mellette, alacsonyabb műhelyekre is szükség volt, ezek száma a különböző tervekben négy és hat között változott és elhelyezésük sorban egymás mellett, illetve egymás mögött volt. A tervezéssel az URSAM építési, tervezési konzorciumot bízták meg és az ő érkezésüket követően véglegesítették, hogy négy magas szerelőcsarnokra lesz szükség, egymás mögötti elrendezésben. Egyúttal meghatározták az épület dimenzióit is. Eszerint a csarnok 160,3 méter magas, 218,39x157,89 méter ( m2) alapterületű, kb. 40 emelet magas építmény lett. Oldalán a világ legnagyobb ajtajain (szám szerint 4-en) keresztül lehet közlekedni, amelyek 139 méter magasak és 43 méter szélesek lettek.