A magyar népi építészet az egykori magyarországi falusi és mezővárosi népesség, főleg a parasztság építészete, amely a magyar népművészet része.

Története

Magyarországon a honfoglalást követő századokban a ház padlója 60–80 cm-re volt a talajfelszín alatt; a gyakran csak 3x4 méteres alapterületet kiásták, e fölé került a két irányban lejtő ún. ágasfás-szelemenes tető, a bejárat közelében levő sarokba pedig a tüzelő vagy kemence. Ez volt az ún. Árpád-kori süllyesztett vagy veremház. Az egyosztatú veremházak a 13. századig általánosak voltak Magyarország agyag, lösz vagy homok borította területein, legjellemzőbben az Alföldön. Máshol a felszíni építésű faházak, boronaházak is a népi építészet szerves részét képezték. A parasztházakban az emberek többnyire a földön, illetve a földre terített szalmán, szalmazsákon vagy gyékényszőnyegen aludtak.K. Csilléry Kláraː A magyar lakáskultúra kialakulásának kezdetei, 210–226. o. Mivel a parasztoknál a házban általában kevesebb fekvőhely volt, mint a család létszáma, így gyakori volt, hogy egyes családtagok az istállóban aludtak, már ahol volt.

A középkor végi Magyarországon az építkezés fő anyaga a fa vagy növényi anyag volt sokfelé, a tetőzet rendszerint zsúpfedeles volt, városon és falun egyaránt, emiatt gyakoriak voltak a tűzvészek, különösen a zsúfolt városokban. Budán és a többi nagyobb városban azonban fokozatosan terjedtek a kőből épült házak is. Üveg még csak a leggazdagabbaknál jutott az ablakra, általában fatáblát, illetve nappal szárított marhabendőt használtak. A fűtés továbbra is nagy gond volt, a kőházakban a gazdagok sem tudták kifűteni az egész lakást, ezért télen általában kis helyre, a tűzhely közelébe húzódtak vissza.

Idővel az egyhelyiséges ház a konyhával bővült (kétosztatú ház), majd a szoba ellenkező oldalán a kamrával is (háromosztatú ház). A tüzelőberendezés a sárból rakott kemence volt, amely fűtésre és sütésre egyaránt alkalmas volt. A füstjét azonban a lakóhelyiségben árasztotta szét; így a lakhely csak azután vált kellemessé, miután a tűz kialudt, a füst kiszellőzött és a kemence pedig tartotta még melegét. Később kéményt is építettek.

Magyarországon a több helyiséges házak a 14-16. századok között kezdtek elterjedni.A MAGYAR NÉPI ÉPÍTÉSZET TÖRTÉNETÉNEK KORSZAKAI A főzés-sütés kiszorult a lakóhelyiségből a konyhába, és a kemence most már csak a konyhát füstölte. Az otthon kényelmét már néhány bútor is szolgálta. A falak mentén a lóca húzódott, mely rendszerint földbe vert cölöpökre fektetett palló. Éjjel a lócán alszanak, de a földre is vetnek ágyat, többnyire szalmát.

Magyarországon a 15-16. század folyamán a kemence nyílásához egy, a lakáshelyiség tetőjét áttörő kürtőt építettek, amelyen át a füst a padlástérbe távozott, majd onnan a szalma- vagy zsindelytető hasadékain át a szabadba illant el. A 17. századtól a szabadkémény kezdett általánossá válni. A 17-18. század folyamán a házakhoz a cserépkályha kezdetleges formáival fűtött szobákat kezdtek építeni, ezzel a korábbi szobákból konyha lett. A ház már többnyire háromosztatúː konyha-szoba-kamra.Sabján Tiborː Magyar népi építészet Éjjelre a kamra is alvóhely volt, ajtaja pedig egyes helyeken az udvarra nyílt, toldaléképület voltát jelezve.

A 18. században a rakott sárfal szerepe háttérbe szorult, szerepét a vert fal és a vályogépítkezés vette át.A magyar népi építészet korszakai A házhoz lassan gazdasági épületek sora kapcsolódottː

A kézi gabonacséplés korából származnak a hazánk nyugati felén pajtának, keleti felén csűrnek nevezett épületek. A rideg állattartás építményei voltak a szárnyékok, aklok, karámok, és a téli használatú tüzelős ólak. Az állattartás épületei az istállók (ló, tehén), hodályok (birka), ólak (sertés, baromfi), galambházak és méhesek. A pásztorokat szolgálták a mezőn a kunyhók, a cserények, a vasalók.

A 18. századtól kimutatható az oldaltornác, esetleg az oromtornác is, és jellegzetes elemévé vált a magyar falu képének. Kezdetben faoszloppal készültek a tornácok és az oszlopokat gondosan megformálták, faragással díszítették. Később vályogból vagy kőből építették az oszlopokat.A magyar népi építészet történetének korszakai

19-20. század fordulóján a magyar parasztházak nagy része még földből épült, vályog- vagy vertfalú volt.Magyar Néprajz: Építőanyagok

Tájegységek

A népi építészet 18. századtól kialakult öt nagy tájegysége : Nyugat-Dunántúl Kisalföld Alföld Észak-Magyarország Erdély

Nyugat-Dunántúl A szomszédos osztrák területekhez hasonlóan itt is a faépítkezés a meghatározó. A lakóházak falait többnyire boronákból építették, az épületek tetőzetét pedig ollólábakra fektetett szelemenek hordták. Gyakoriak a csonkakontyos, kontyos tetőformák, amelyeket zsúppal fedtek be. A lakóház alaprajza egyenes, illetve gyakran L vagy U alakú.

Kisalföld Vidéken erős polgári hatás érte a paraszti társadalmat, amely az építkezés városias jellegében is visszatükröződött. A földfalak mellett gyakori volt az égetett és szárított tégla alkalmazása. A lakóházak általános alaprajza: szoba-konyha-szoba-kamra, amelyhez gazdasági épületek sora kapcsolódhat. Az udvarok végét pajták zárták le.

Alföld Elterjedési területéhez tartozik az Alföld, a Dunántúl keleti fele, Észak-Magyarország síkvidékekkel szomszédos övezete és a Kisalföld keleti nyúlványa. Az építkezést a gazdag változatosságban alkalmazott földfalak jellemzik. A tetők rendszerint nyereg alakúak, szelemenes tetőszerkezetüket rövid vagy hosszú ágasok támasztják alá. A fedéshez leginkább nádat, némely területeken zsúpot, a mezővárosokban pedig többnyire cserepet használtak. A lakóház szoba-konyha-kamra alaprajzi elrendezésű, amelyhez hozzácsatlakozva vagy külön csatlakoznak a gazdasági épületek.

Észak-Magyarország

A történelmi Magyarország északi és északkeleti területein épült lakóházak egy nagyobb kiterjedésű ÉK-európai típus nyúlványa, amelyet a 18. századtól fokozatosan visszaszorított az alföldi háztípus terjeszkedése. A területet a boronaépítkezés, illetve annak maradványai, egyes vidékeken a kő-, illetve délebbre a földfalak építése jellemezte. A tetőszerkezet a magyar nyelvterület határáig általában ágasos-szelemenes, ettől északra szarufás szerkezetű. A formáját tekintve az alföldi sávban egyszerű nyereg, ettől északabbra kontyolt, felső csúcsán jellegzetes háromszög alakú füstnyílással. A tetőt kettős, hármas kévékbe kötött zsúppal fedték, amelyet gyakran lépcsősen raktak fel. A módosabb gazdák viszont fenyőből hasított fazsindellyel fedték be a házaikat.

Erdély Az erdélyi háztípus a történeti Erdély és a vele szomszédos Partium területén terjedt el. A hegyvidékeken és a kelet-erdélyi területeken a boronafalas építkezés volt az uralkodó. A tetőzetben a szarufás tetőszerkezet az uralkodó típus. Ennek alapformája a két szarufából és egy vízszintes gerendából ácsolt háromszög, amelyet felül egy rövid vízszintes gerenda, a kakasülő erősít meg. Az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet nagyon ritka. A házak alaprajza változatos képet mutat.

A falazat bélyegkép|Deszkaoromzatos parasztház a göcseji falumúzeumban Földház – vert-, rakott, döngölt vagy vályogépítésű ház. Mivel a föld széles körben elérhető anyag, az építőiparban az őskor óta használják. Kombinálható más anyagokkal is. Veremház – A földfelszín alá süllyesztett épület, melynek falazata egyáltalán nem volt vagy csak nagyon alacsony. Az Árpád-kor alföldi népi építészetének jellegzetessége volt. Kőház – A kőfalú házak különböző formái kőben gazdag vidékeken, főleg hegyvidékeken terjedtek el. Mivel anyagát nehéz szállítani, csak ott használták, ahol a közelben könnyen megmunkálható követ találtak. Téglaház – A helyszínen égetett tégla használata már az ókori civilizációkban ismert, a magyar népi építészetben viszonylag későn jelent meg, általánosságban csak a 20. században terjedt el. Rönk- vagy gerendaház egymásra vízszintesen rakott farönkökből épül fel. Az erdőkben gazdag régióban volt gyakoribb, főleg ahol az egyenes és magas tűlevelű fák, például a fenyő könnyen elérhető.

Földből Rakott sárfalú ház – Az agyagos földet pelyvával, szalmatörekkel, vagy más növényi darabokkal és vízzel összekeverték és állatokkal megtapostatták. Majd ebből a sáros földből húzták fel a falat. Időnként az ablakokat utólag vágták ki a már kiszáradt, elkészült falból.Rakott sárfal Mivel a friss sár még nem eléggé szilárd, lefelé vastagodik. Erről is ismerhető fel. Vert falú ház – Agyagos földet (egyes helyeken növényi anyagokkal keverve) nedvesen két vízszintes palló (deszka) közé raktak, majd keményre döngölték. Míg víz nem éri, a legszilárdabb földből készült fal. Vályogház – Anyaga: agyagos talaj, gabonatörek, pelyva, esetleg állati ürülék. A magyar népi építészetben széleskörű elterjedése csak a 19. századtól datálható.Magyar Néprajzi Lexikon "Vályog" Gyeptéglafalú ház (hantház) – A gyeptéglákat a füves felükkel lefelé fordítva, téglakötésben, vagy srégan az oldalukra fordítva, kötőanyag nélkül rakták egymásra. Inkább ott épültek ahol ahol más építőanyagok nem álltak rendelkezésre; bár a szegénység miatt is.

Sárépítkezés Míg a nád- és sövényépítkezés a nád-, fűzfa- és nyírfatermő, vízjárta helyeken általános volt, addig az árvizeknek ki nem kitett vidéken a sárépítkezés fejlődött ki. A sárépítkezés nemcsak az említett építőanyagok hiánya miatt kapott lábra, hanem hogy ezen vidékeken nem kellett tartani az árvíztől. A sárháznak legnagyobb ellensége az árvíz volt, míg az új sövényház árvízkor, – mint mondták, – még ki is hajtott, nemhogy összedőlt volna.

Az Alföldön a 20. századig a sárépítkezésnek három fő módját találjuk, ez a fecskerakás, a vert- vagy döngöltfal és a vályogfal. Ezek közül a fecskerakás a legrégibb.Néprajzi értesítő 9. évfolyam, 1908. / Tanulmányok / A Nagykúnság és környékének népies építkezése / Győrffy István

Fecskerakás Az emberek megfigyelték, hogy a fecske hogyan építi az ő kis hajlékát sárból, apró szalmával biztosítva az agyag összetartását, így leste el a szegény föld népe az ő háza alkotásának művészetét, ez lett az úgynevezett fecskerakás. Boronafából először összeállították szilárdan a földbe erősítve a ház vázát, amelyet a karók irányítottak, kihagyva az ajtók és ablakok nyílásait. Azután a kalákába (segítőbe) jött szomszédsággal anyagépítő ’bányát’ csináltak, vagyis köralakban nagyméretű sárgyártó szérűt állítottak fel, amelyet aztán behintettek apró szalmával vagyis polyvával. Ezt megtapostatták a lovakkal és az egész család apraja-nagyjával mindaddig, míg az ragadós péppé nem vált. Ebből készült a ház falazata. Ezt aztán villával és lapáttal a házbordázat mentén rakták egymásra; majd gereblyével simára húzogatták, s közben ülepedni engedték, a kiszárítást pedig az úristen napjára bízták. Végül finom péppé gyúrt sárral még egyszer bevonták, s mikor az is megszikkadt, az asszonynép bemeszelte. Ez az ősi építkezés a Csallóközben, a Nyírségben és a Tisza mentén még a 20. század elején is szokásban volt.

Vert fal A vert fal úgy készült, hogy a ház alapja fölé szalmával, törekkel kevert vizes földet raknak, ezt a földet egymástól fal vastagságnyira levő két deszka tartja össze, a deszkákat pedig két leásott gerendapár fogja össze, hogy töméskor szét ne csússzanak. Mikor a falat megtömték, a deszkákat feljebb húzzák, ismét földet raknak közé, s ledöngölik. Ez így megy mindaddig, míg a fal készen nincs.

Nagyvárad vidékéről említették, hogy a sárfalnak olyan fajtája divatozott, hogy a vert föld közé rőzsét tettek Rőzse: Fáról lehullott, levagdalt v. letördelt, apróbb darabokból álló vékony, száraz gally., s így tömítették le a falat. Amint mondták, az ilyen fal rendkívül erős.

Fából és növényi anyagból

Építőanyagai: nád, sövény vagy rőzse, fagerenda, deszka