A gyékényszövés hagyományos magyar – évszázadokra visszatekintő – kenyérkereső foglalkozás, melyet a 16. század közepétől űznek Magyarország szerte,Zsilinszky Mihály: Csongrád vármegye története, Bp. 1897. I. 261. o. pl.: Sarród, Tápé, illetve külföldön: Amára (Irak), Harasztkerék (Székelyföld).

A gyékény levágása, hazaszállítása A jobbágyidőket követően a gyékény szabad kitermelése megszűnt, és a módos parasztcsaládok, vagy másképpen a pézösebb emberök kezébe került. „Régebben 10–20 tehetősebb tápai parasztember is összetársult egy-egy nagyobb gyékényesrét megvételére. […] Vagy átajjában, vagyis kerekbérben egyeztek a tulajdonossal, vagy kéveszámra fizettek. Volt olyan egyezség is, hogy felibű vágták, és a termés másik felét pénzzel váltották ki a birtokostól.”Tápé története és néprajza, 1971. 298. o.

„ […] ahol éppen szödték a gyékényt, mert a tápai embör a gyékényt nem aratja, hanem szödi vagy vágja.”Kollár Mária: Gyékényből szőtt falu. Natura, 1972. 10. o. (megjelent 1000 példányban)

A gyékény levágását ma is szödésnek hívják Tápé környékén.Tápé története és néprajza, 1971. 301. o.

„[…] Az alkalmas hely kiszemelése úgy történik, hogy egyikük a gyékényes rét szélén felmászik egy fára, a másik belemegy a vízbe a gyékényt megtekinteni. Közben levág egy csomó gyékényt, azt botra vagy rúdra köti, és feltartja a feje fölé, hogy a másik lássa és kiáltással irányítani tudja. Ezt a csomót nevezik gyékényzászlónak. A levágott zöld gyékényből visznek haza mutatóba is.”Ilia Mihály – Juhász Antal: A tápai gyékényszövés és szókincse. Néprajz és Nyelvtudomány III–IV., 1960. 149–182. o.

„Az ëgy karra dolgozó szödők megválasztják a bandagazdát, aki rendesen idősebb, tapasztalt gyékényszödő. […] A vágást akkor lehet kezdeni, amikor bodorodik a farka: ilyenkor érett a gyékény. […] Szövésre a keskeny levelű gyékény (Typha angustifolia) alkalmas. A gyékényszár legalsó töverésze a böngyöle, ínséges időkben régen ebből kenyeret sütöttek. Ezen felül van a gyékény szára, amely barnásszínű, egymáshoz tapadó rétegekből áll — ez a gyékény nyíjja.”Tápé története és néprajza, 1971. 302. o.

„[…] Hiába simogatott a nap, ahogy a parton állva figyeltem a gyékényaratókat, bizony vacogtam. Azt mondták, 14 fokos a víz. Ők meg vékony, vásott ruhában reggel hétkor bele ebbe a hideg vízbe. A gyékényszedők nem vízhatlan ruhában dolgoznak, ilyen nincs nekik. Az öltözékük mindenhol ugyanaz.”Kollár Mária: Gyékényből szőtt falu. Natura, 1972. 11. o.

Korabeli gyékényszedők felszereléseinek megnevezése: darunyak, rángatós kasza vagy csöttögtető, kancabocskor.Tápé története és néprajza, 1971. 303. o.

„A szödés úgy történik, hogy a gyékényszödő marokra fog több szál gyékényt – ha vastagabb a gyékény, 3–4 szálat, ha vékonyabb, 8–10 szálat –, löhajol, és a gyékényvágó kaszával elhúzza a szálakat. […] tövével a szödés irányába a vízre fekteti. A következő vágást erre rakja, amíg egy hónalra v. tutajra való össze nem gyűlik. […] Ha jó a gyékény, akkor tíz tutaj után rágyújtanak, ha rosszabb, több a munka vele, akkor már öt tutajnál pihenőt tartanak.”Tápé története és néprajza, 1971. 304. o.

Előkészületek Míg a gyékényszödés alapvetően férfimunka, a szűvést többségében asszonyok végzik.

Szövés Általában a legrosszabb ruhában és festőkötőt kötve ülnek neki a szövésnek.

„…Az első szál beszövését mindig balról kezdi. A szövő a gyékény töve felé eső végét fogja a hüvelyk és a nagyujja között. A fintor alatt elhúzza, a következő szálnak pedig föléhúzza úgy, hogy közben a hüvelyk- és nagyujjával elengedi és mutatóujjával irányítja. Így az az egyik ijannak fölötte, a másiknak alatta húzza el a möghasított gyékényszálat. Mikor középre ér, átveszi a jobb kezébe és úgy húzza tovább. A fintorhoz, vagyis a legszélső ijanhoz érve a gyékényszálat e fölött visszahajtja, hozzáfogja a mellette levő ijant és a fintor alatt kidugja. […] A következő gyékényszál behúzását a szövő jobbról kezdi. Így fölváltva hol jobbról, hol balról szövi be a gyékényszálakat. Tíz-tizenöt szál leszövése után a gyékényszálakat a bordával erőteljesen az átalfához üti: dömböli. […] Ha az ijan letágul, a hátsó átalfánál egy botot dugnak alá, hogy feszesen álljon. Előfordul, hogy az ijan szöés közben elszakad — ha kócsalábas vagy kacimbás. Ha közvetlenül a szövés mellett szakad el, alákötik és beleszövik. Így a csomó felülről nem látszik. […] Ha a szövő már nem fér a gyékényben, akkor kihág: ezután az átalfán kívülről szövi a gyékényt. […] A hátsó átalfához érve megméri az elkészült gyékény hosszúságát. Az előírt méretnél 3–4 cm-rel mindig hosszabbat szőnek, mert amikor levágják, a gyékény kicsit összeugrik. Ezzel kész a szövés.”Tápé története és néprajza, 1971. 312-314. o.

Régebbi készítmény volt az ún. sejömszatyor. Sűrű bordában szőtték (70 cm széles bordán 44 lyuk volt), s az ijanját igen erősre és vékonyra sodorták. Szövéshez a gyékény legjavát használták: főleg bélgyékényt és bélfölhéjját. Díszítésül színes szalagokat fontak a szatyorba. Nagy mennyiségben régebben sem készült, inkább csak magán megrendelésre szőtték. Fiatalabb asszonyok már a nevét sem ismerik.Szűcs Sándor: A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten. Debreceni Szemle, 1933. 393–404. o.

Szakkifejezések felsorolása: átalfa (hosszú, hengeres akácrudak: lényegében keret), mögparáholja (meghinteni vízzel), fintor (legszélső ijan), ijan (gyékénykötél sodrása), dömbölés (bordával megüti), lecsömbőz, lepíhöz (a kiálló részeket levagdalni).

Készítmények SzövöttgyékényekTápé története és néprajza, 1971. 318. o. Keskönygyékény vagy háztartási gyékény: 60-100 cm szélességben, Haszura: 120 cm széles, 300 cm hosszú, melegágyi takaró volt, Tizenháromas: 160 cm széles, 200-210 cm hosszú, Bulgárgyékény: 160 cm széles, 220 cm hosszú, délvidéki bolgárkertészek melegágyi takarónak használták, Négyrőfös: 160 cm széles, 300 cm hosszú, Ötrőfös: 160 cm széles, 350 cm hosszú, Bolondos: 200 cm széles, 300 cm hosszú.

SzatyorfajtákTápé története és néprajza, 1971. 319. o. Dejákszatyor: 30-35 cm hosszú, iskolásoknak készült, Kismónár: három szatyor egymásba helyezve, hosszuk: 35-40-45 cm, Nagymónár: mint a „kismónár”, de 45-50-55 cm hosszúságban készítették, Mónár egyes: mint a „nagymónár” legnagyobb darabja, másképp „piacos szatyor”, Szalámiszatyor: csak megrendelésre készült a szegedi szalámigyárnak, 40 cm széles, 60 cm hosszú, Rőfösszatyor: hossza egy rőf (78 cm), Pozsonyiszatyor: három szatyor egyenlő egy csomó, 65-70-75 cm szélességben készült, Hentösszatyor: 80-100-120 cm hosszú, gyékényből szőtt béléssel ellátott szatyor, Sejömszatyor: megrendelés alapján a kívánt méretre szőtt szatyor, esetleg színes szalaggal szőve.

Egyéb készítményekTápé története és néprajza, 1971. 319-321. o. Gyékényszék: hengeres (hordó) formájú ülő alkalmatosság, Gyékénykanalas: pitvar falára akasztott kisebb (~30x40 cm) szövöttgyékény, melyre füleket szőttek, Gyékénykaptár: gyékényből font méhkaptár, kívülről sárral tapasztva (néhány darab látható a szegedi Móra Ferenc Múzeumban), Gyékénypemzli: olajos kenyér kenésére, a puha és hajlékony javából készült pamacs, Gyékénypapucs: talpa körkörös fonással (madzaggal varrva), vajasgyékényből és kaptafa segítségével készített lábbeli, Gyékénycsizma: a papucshoz hasonló, de a szára elöl nyitott. A második világháborúban sokat szállítottak a katonaság részére, Lábtörlő: gyékénykötélből rámán készített, elsőként hosszában, majd keresztben feszített háztartási eszköz (a két világháború közt terjedt el).

Kereskedelem 1846-tól azonban Szeged városa megkezdte a Tápairét kisajátítását, majd a folyószabályozással lecsapolták a határbéli nád- és gyékénytermő réteket.Tápé története és néprajza, 1971. 297. o.

1873-ban már említik Szél Antalt gyékénykereskedőként, aki módos parasztpolgár, valamint hosszabb ideig Tápé bírája is volt.Tápé története és néprajza, 1971. 322. o.

Az 1879-es nagy árvízkor – amikor a Tisza elöntötte Tápét is – sokan nekifogtak a szövésnek a töltésen: „Élni köllött akkó is valamibül”.

Az 1880-as években már kofák árusították a gyékényből szőtt használati tárgyakat. A tápai gyékénykufák mindig parasztasszonyok voltak. Tápén az első világháború óta négy nagykofa volt: Ilia Károlyné Kozma Teca, Lele Mihályné Fodor (Cinó) Etel, Makai Pálné Tintok Vittus és Ördög Pálné.Tápé története és néprajza, 1971. 324. o.

Érdekességek A gyékényszatyrok szövése Tápéról került a Győr-Moson-Sopron vármegyei Bősárkányra:Irmédi Molnár László: Tápé község háziipara. Népünk és Nyelvünk, 1933. V. 10-12. sz. 184. o. 1878-ban az onnan származó tanító a szegedi ipari kiállításon járt és „elleste” a szövés technikáját a tápéi lányoktól, és hazatérve megtanította néhány diákjának, majd innen az egész falu elsajátította azt. A szeged-tápéi Heller Ödön Művelődési HázbanHeller Ödön Művelődési Ház, Szeged-Tápé honlapja – csoportos érdeklődés esetén - bemutatókat is tartanak, valamint komolyabb érdeklődés esetén tanfolyam is szervezhető.

Jegyzetek

Források Tápé története és néprajza, 1971. Szerk.: Juhász Antal. Társszerkesztő: Ilia Mihály Kollár Mária: Gyékényből szőtt falu. Natura, 1972. A tápai gyékénymunka. Juhász Antallal. Szeged, 1984. 133 p. ill.

Kapcsolódó szócikkek

Kategória:Néprajz